Ma meglepetés ért Bukarestben. A 20:50-es budapesti járatra vártam türelmesen. Aztán beszálltunk. A buszba. Mint rendesen. A buszból már nézelodtem, hogy hol áll a Malév kiváló Q400-asa, amivel hazajövünk. A legkisebb Malév gép, rendesen egy óra helyett 1:10 alatt ér Budapestre. A gépet nem láttam a 'hatalmas' placcon, de ez nem volt gyanús. Hiba. A busz megindult, ám furamód az egymás mellett álló - rendre - noname kávédaráló, Tarom gép, Austrian Airlines sor felé vette az irányt. Namondom mifene, életemben eloször Tarommal jövök haza? Nos nem. A noname gép volt az. Valójában A
Budapest Aircraft Service kft. - vagy ahogy a gép oldalán látható, kissé felvágósan "
Ltd." - kiváló
Embraer 120 típusú készülékébe tereltek minket. Ilyen gépet még sosem láttam. Vagyis de: TV-ben. 1+2 ülés maximum 15 sorban elrendezve. A meghajtásról 2 darab - mint késobb kiderült igen zajos cserébe viszont roppant erőtlen - légcsavar gondoskodott. Amikor a stewardess kislány bejelentette, hogy "a teljes repülési ido Budapestig egy óra harminc perc" többen felröhögtünk. Mások fontolgatták, hogy esetleg lázadásba viszik át a beszállást, de aztán a kedélyek lenyugodtak. Nagyjából. Merthogy ehhez képest a Q400-ason táncolni lehet az üléssorok között. A térdembe még a motorok beindítása előtt éket vágott az elottem lévő ülés. Megvallom kezdtem izgulni. Különben úgy látszik, mostanság rám jár a rúd nosztalgia utazás témakörben. Először a Szófia - Budapest "Oldd meg, ahogy tudod" kalandtúrán vehettem részt ideiglenes utitársammal, Szabolccsal, most meg ez.
Persze hiába minden, az elkerülhetetlen bekövetkezett. A tőlem másfél méterre ülő pilóta - itt jegyezném meg, hogy én már a harmadik sorban ültem - beindította motorokat. Erőtlen, és igen lassú vonszorgásba kezdtünk a kifutópálya irányába. Az átellenes ablaknál, tőlem alig karnyújtásnyira ülő fiatalemberrel a "Márpedig ez valahogy ide is jött" jellegű tréfás megjegyzésekkel próbáltuk egymást jobb hangulatra deríteni, többé-kevésbé teljesen sikertelenül. Eközben valamilyen érthetetlen eseménysorozat következtében csak elértük a kifutópálya végét. Ráfordultunk, és teljes gázzal gyorsítani kezdtünk. Nos az ülésbe préselő, nyelocsövet a gerinchez szögezo gyorsulásélmény elmaradt. De optimista voltam, elég hosszú a bukaresti kifutópálya, maximum ha nem sikerül, nekifutunk újra. De sikerült.
Elemelkedtünk a földről. Ilyen lehet, amikor a sólyom lecsap a pocokra, ám közelebb érve rádöbben, hogy ez valórában egy kifejlett basset-hund, de mostmár minden mindegy alapon karmai közé kapja, és elindul vele felfelé. Vagyis sokkal inkább csak vizszintesen vonaglik a levegőben, miközben próbál némi kis magasságra is szert tenni. Pilótánk rögtön az elemelkedés után behúzta a kerekeket, amit megmondom őszintén kissé elhamarkodott cselekedtnek ítéltem, lévén egyáltalán nem tűnt biztosnak, hogy innen - középtávon legalábbis - felfelé vezet az utunk. A két motor mindeközben olyan rezonanciákat továbbított a gép teljes teste felé, amit bármelyik egyhengeres motorkerékpár megirigyelhetne. Talpamban elindultak a hangyák, és ott masíroztak fel és alá. Szerencsére a rezgés maga nem volt folyamatos, inkább csak ilyen periodikusan vissza-, visszatérő. Azért kellemesnem semmiképp sem mondanám.
Ahogy teltek múltak a percek egyszercsak váratlanul elértük az utazómagasságot. Habár pontos információim nincsenek, de érzésem szerint a "magasság" itt igencsak relatívan értendő. Egy szem stewardessünk hátraszaladt a gép farkába, és megkezdte a igen kiadós 'vacsora' tálalását: Csokit, vagy sós mogyorót? Nagy a dilemma persze egy ilyen jellegű felajánlás esetén, tipikus "melyik ujjamat harapjam" helyzet. Hosszú töprengés után a sós mogyoró mellett tettem le a voksomat. Szegény kishölgy még az elemózsia kiosztása közben is kapott hideget-meleget. Többen megvető pillantással és a táplálék elutasításával nyilvánították ki azon véleményüket, hogy a befizetett repülojegy áráért a nyújtott szolgáltatás nem mondható megfelelő ár-érték arányúnak. Persze ő erről nem tehetett, ezért kissé erőltetett, de kedvesnek tűnő mosollyal nyugtázta a dühödt tekinteteket. A gép méretébol fakadóan pillanatokon belül elérkezett az idő, és megjött a második fogás is: narancslé vagy semmi. Itt inkább a narancslét választottam. Mondhatom remek választás volt. A fogam közé szorult mogyoró maradék és a narancslé felejthetetlen ízorgiát képzett a számban.
Sajnos a harmadik fogást - kávé, tea - hiába vártam, nem akart megérkezni. Cserébe viszont utaskisérőnk leült az első sorba olvasgatni, amiből arra következtettem, hogy az ő része ezennel le is zárult.
Egy dolog nem teljesen tiszta már csak. Vajon hol lehetnek a business class utasok?
