Ma egy éves Kira. Eltelt 365 nap, mióta a kis krumpli kizuttyant Ritából. Azóta sem hiszem el, hogy onnan jött ki, de ez az én bajom. Az evolúció csodája, hogy ugyanazt éljük át mind, újra meg újra, mégis mindenki egyedinek érzi magát. És a helyzetét.
Mert valójában semmi sem történt. Megszületett, felsírt, szopizott, átfordult, aztán vissza is, mosolygott, felült, jött 2 foga, beteg lett, sírt, aludt, nem aludt, növekedett, kúszott, mászott, beteg lett, jött még két fog majd még kettő és álldigállt. Egy év zanzásítva.
Ettől még nekem ez a világ 7-8-9. csodája. Mert minden este, amikor hazamegyek sikongat. Persze általában nem azért, mert jövök, hanem mert történik valami, de ez nem zavar. Én zsebre teszem, hogy örül nekem. Fürdetés után, lefekvés előtt rám hajtja a kis tök fejét, és elcsendesedik. Már amikor, de most ez mindegy. Szóval elcsendesedik. És akkor fahangon eléneklem neki a megfelelő dalt, vagyis a kedves édesanyjával elénekeljük, és akkor nekünk jó. Ő meg megszokta. Aztán leteszem, kicsit megsimogatom, és elalszik.
Valójában általában nem így van. Mert épp nincsen kedve fürdeni. Vagy öltözni. Vagy aludni. Vagy fáj a hasa. És akkor sír. És leteszem. És felül. Kikéredzkedik. És viszem. Majd leteszem. És felül. És viszem. És megunom. Ott hagyom. Sír. Majd elalszik. Vagy bemegy valamelyikünk hozzá. Néha mondogatom magamnak, hogy egyszer minden éjszaka véget ér. És tényleg. És el is felejtődik. Amikor délután elalszom az éppen szerkesztett doksi fölött, akkor még egy pillanatra eszembe jut.
Azért ez az egy év a legtöményebb. Itt történik a legtöbb minden. Legalábbis ezt gondolom. Meg kell próbálni emlékezni rá. De a részletek úgyis elmosódnak. Egyszer minden év véget ér!
