Kulcskérdés

Tegnap továbbfajult a kulcskérdés. Kami embere - Laci bácsi(?) - sikeresen legyártotta a kulcsot, amivel a 2 tank és az ülés nyílik, a gyújtás zár azonban elpusztult, de szerinte javítható. Ezért kivonultam Kamihoz, és egy rövid 2 órás barmolással lebontottuk a zárat. Ehhez ki kellett húzni a 2 telószárat is, mert amúgy nem lehetett hozzáférni a zárhoz. Az mondjuk nem vágom, hogy ha egyszer a kapcsolót magát 2 csavar fogja, ami után a motor 1db csavarhúzóval indítható, akkor miért kell a zárat magát 2db M8-as agyonragasztózott fej nélküli csavarral felrakni. Rothadjon le a kezük!!!

Köszönöm a segítséget Szabinak, aki nélkül sokkal unalmasabb lett volna az este és Kaminak, aki nélkül még most is ott furkálnám a zárat :D

Marina

Voltam dr. Kovalenko Marinánál a derekammal. Megnézett, megnyomkodott, megrángatott, megszúrkált. Mutatott néhány gyakorlatot, amit csinálnom kell. Remélem segíteni fog....

Vasárnap motorozás? Kösz nem....

Az egész kb. 2 hete kezdődött. Kami feldobta a kérdést, hogy akarnánk-e elugrani a Bakonyba kicsit terepezni. Mármint a nagy motorokkal. Hát hóóóóógyne akarnánk, mondtuk Zozival, és megkezdtük e felkészülést, elsősorban lelkileg.

Aztán múlt hétvégén a hűtőventillátorom megadta magát és kiderült, hogy a vadi új csodálatos fékcsövem - a'la 990 Adventure S - nem működik együtt hibátlanul a magas sárhányóval. A hét egészen jól alakult, a ventillátort megfaragtam, a fékcsöveket elvezettem. Szombatra csak a motor összeszerelése maradt.

Reggel, annak rendje-módja szerint nekiálltam megfelelő számú szerszám, és - mint utóbb kiderült - a kelleténél kicsivel kevesebb türelem segítségével működő járgányt faragni a darabokból. Összeszereltem a ventillátort - az előző nap megragasztott darab persze újfent eltört, de sebaj - majd felraktam a tankokat, és beindítottam, hogy a hűtést a végső tesztnek vessem alá. Eddigre a motort már kitoltam a műhely elé, és pillanatok alatt kiderült, hogy a két tank aljánál található rugós anyát elhagytam valahol. Nosza rajta, túrjunk műhelyt, majd a műhely előtti teret, majd könyékig sarat. Kis szerencsével meglettek az eszközök, és következhetett a felszerelés és a teszt. A ventillátor az elvártnak megfelelően működött. Hálleluja.

Időközben visszakerült a sárhányó, ami sajnálatos módon megint egy olyan ívet adott a fékcsöveknek, hogy nem láttam biztosítva, hogy azok nem kerülnek közvetlen kapcsolatba a kerékkel. Így megszületett a döntés: minden ellenérzésem dacára a fékcsövek átkerülnek kívülre. A jobb oldalival kezdtem. Az volt a teória, hogy ha gyorsan kicsavarom-átrakom-becsavarom a fékcsövet a féknyereggel összekötő csavart, akkor az így elfolyó olaj mennyisége csekély lesz, és nem kell a rendszert újra légteleníteni, csak rátöltök egy kicsit. Szép terv. Egészen odáig ment is, hogy kicsavarom, a kezem a csavar alá raktam, hogy a réz alátétet felfogjam, majd átrakom, és ... basszuskulcs! Hol a réz alátét? Na, itt szépen meg is bukott a remek tervem. Szolíd 10 percet kerestem az alátétet, majd feltúrtam a műhelyt, mert emlékszem, hogy van nekem olyanom tartalékban, de nem lett meg. Velem egy ilyen kis szar nem szúrhat ki, az oda úgysem kell, összeraktam nélküle. Hurrá.

A baloldal kicsit macerásabb eleve, mert ott a sebesség jeladót is át kell fűzni, de kigondoltam, hogy ha csak a fékcsövet forgatom, az jó lesz. Valójában, most már én sem értem, de akkor úgy tűnt. Így is jártam el, fékcső kicsavaroz, átforgat, becsavaroz. Mint a mesében. Mondjuk eddigre már mindegy volt, mert a túloldal miatt mindenképp kellett légteleníteni. Ja, időközben meglett a réz alátét, így a jobb oldal ismét szétszedésre került, ezzel elfolyatván az esetlegesen bennragadt fékolaj maradványokat. Szépen neki is kezdtem a légtelenítésnek. Eltekintve attól, hogy a fecskendő egyszer lelőtte a csövet, amitől beterítettem magam és a fél motort fékolajjal, minden simán ment. Persze hamar kiderült, hogy a rendelkezésre álló olaj mennyisége kevesebb, mint a szükséges. Közben hívott Zozi, hogy mizu? Mesélem neki, mire rákérdez, hogy mégis miért nem csavaroztam le a féknyergeket simán, és forgattam át úgy? Ezáltal megúsztam volna a légtelenítést és a fékolajban fürdést is. Anyád. Most kell hívni???? :o)

Szóval elmentem fékolajért. Hazaérve megejtettem a légtelenítést. Nem részletezném, de a motor első harmada és a rajtam lévő ruházat jelentős mennyiségű fékolajat vett fel. A motor fékrendszere annál kevesebbet. De, sebaj. Mikor már majdnem készen voltam, mondom gyorsan betekerem a bal oldali fékcsövet és a sebesség jeladót a kábelrendező spirállal. Nem tudtam nem észrevenni azt a csekély problémát, hogy míg a fékcső a teleszkópon kívül fut, a jeladó vezetéke belül. Ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá.

Semmi baj, gondoltam magamban, miközben hangosan káromkodtam. A motort gyorsan levettem középsztenderről, és betoltam a műhelybe, hogy kivegyem az első kereket. Az az apróság, hogy a fékolaj tartály tetejét nem tettem vissza, és míg a motor bekerült a műhelybe egyenletes fékolajfilm réteget képeztem a padlón, már említést sem érdemel. Kerék kiszedve, jeladó lecsavaroz, Kami hív, hogy Tomi jönne a motorért, mert mégis kell az autó, jeladó visszacsavaroz, beteker ...... ÉSKÉSZ! Hurrá, van motorom, megyünk motorozni!!!!!

Még gyorsan kiparkoltam a kertkapuba, hogy ha Tomi jön, csak villámgyorsan feldobjuk a gépet a futóra, és kicsit összepakoltam műhelyben. Tomi megérkeztett, helló-szia-szevasz, felülök a motorra, és basszameg. Beletört a kulcs a gyújtásba. 3/4-e benn, 1/4-e kinn. Végülis a motor indul, Tomi fetreng a röhögéstől, nagy baj nem lehet. A nagy kékség felkerül a futóra.

A nagy ijedtségre való tekintettel ellátogattam édesanyámékhoz Budafokra. Hazafelé végiggondolom a reggeli teendőket:

• Ruhát összekészíteni
• Szerszámokat berakni
• Motort megtankolni .... ajjjajj!!!

Kamiiiiii, baj van. Nem tudom megtankolni a motort! És tényleg. Lévén a tanksapka is kulccsal nyílik. Egy nem tervezett látogatást teszek Kamiéknál, ahol addigra a kulcs 3/4-e is kézben van. A terv is kész: Sitty-sutty meghegesztjük, megcsiszoljuk, jólesz. Ebből a hegesztést és csiszolást Kamira bíztam. Igazából, ha egy pillanatra elgondolkodtam volna, a nap fényében a végkifejlet számítható lett volna. Volt sitty-sutty, de a kulcs csak nem akart egybeforrni. Hosszas küzdelemmel a legtöbb, amit elértünk az volt, hogy Kami egy fémpálca végére hegesztette a meglévő 3/4-et. Azonban - mint utóbb a garázsban kiderült - a kulcs annyira eldeformálódott, hogy már semmit sem nyitott. Zozinak még volt egy kósza gondolata, hogy a gyújtást szétszedve és a motort alulról 'megtankolva' működésbe hozhatnánk a rendszert, de ennek ellenálltam.

Fáradtan, és kissé csalódottan autóba ültem, és úgy éreztem nem is akarok motorozni vasárnap. Sőt, talán sosem akartam.

Hűtőventillátor

37770 km

Tegnap a hűtőventillátorom úgy döntött, hogy megáll. Ennek okán a motor felforrt. A megállás oka gyaníthatóan a ventillátorba szorult gallyacska volt, de a motornak nyilván nem tett jót az álldigálás.

Ma tehát úgy döntöttem, szerelünk. Sárhányó levesz, hűtő előredönt, ventillátor leszed. Mikor itt jártam jutott eszembe, hogy a biztosítékot meg sem néztem. Nosza rajta, 10A, kiégve. Gyors csere, majd járatás következett. A megfelelő pillanatban a ventillátor elindult, ám hangja egy remek kereplőével vetekedett, és ezzel párhuzamosan a sebessége közel 0-ra csökkent. Akkor ez nem nyert.

Gyorsan szétbontottam a ventillátort, sok érdekeset nem találtam, de kipucoltam a motort magát is. Ezután összeraktam, és bekapcsolás után a motort szolgáló biztosíték egy halk pukkanással megadta magát. Asszem nem sikerült. Most tehát jön a B terv. Szerezzünk ventillátort....

Update:

A fékcsöveket elvezettem, betekertem kábelrendező spirállal. Aztán lecseréltem a felső kuplung munkahengerem az Ebay-ről vásároltra....illetve csak cseréltem volna, mert az 'új' EXC-re való, és nem fér el a kormánykapcsolóktól. Arghh.

Update:

Megszereztem Colos törött ventillátorát Ócsáról. Abban minden törött volt, csak a motor ép. Nekem meg pont fodítva. Juhúúúúú, és megy :)

Szófia - Budapest 15 óra alatt ... noooormális???

A terv

Amikor kitaláltuk, hogy egy napra kiugrunk Szófiába tudtuk, hogy nem lesz egy pihentető túra. De azért akkor még jó ötletnek tűnt.

E hét csütörtökön egy napra Szófiába kellett mennem megbeszélésre. Logikusnak tűnt, hogy kiugorjak repzivel, ám mivel Dorina őszi szüneten volt, gondoltam menjünk ki mindketten kocsival. Szerda este ki, péntek délelőtt haza, mert délre itthon kellett lenni. A kifelé út eseménytelenül telt. Szokás szerint 7 és fél óra alatt kiértem Szófiába, majd egy rövid alvás után nekikezdtünk a csütörtöknek. Számomra az irodában, Dorinának a belvárosban alakult az elvárásoknak megfelelően a nap. Estére jó fáradtan elmetünk vacsorázni a Pod Lipite nevű vendéglátóipari egységbe, majd viszonylag korán lefeküdtünk.

Akkor induljunk haza

Pénteken - magyar idő szerint - 4-kor keltünk, hogy egy fél 5-ös indulást követően délre mindenképp hazaérjünk. Pakolás, fürdés, öltözködés, indulás. A bolgár-szerb határig remekül haladtunk, forgalom alig, a tempó kellemes, a határon szinte senki. Mire odaértünk, már lassanként világosodott is, szép napnak néztünk elébe. A bolgárok szinte kérdés nélkül kiengedtek, épp csak belepillantottak az útlevelünkbe. A szerb oldalon elkérték a zöld kártyát, amit annak rendje módja szerint át is adtam. A határőr azonban felhívta a figyelmemet, hogy a papiros már lassan 2 éve, 2009.12.31-én lejárt. Remek. Újabb van? Nincsen. Akkor tessenek félreállni. Félreálltunk. Kissé tört angolsággal elmondta a szerb szerv, hogy ha előre sétálok mintegy 100m-t, akkor ott tudok venni biztosítást. Sejtettem, hogy nem a netrisk.hu legjobb ajánlatai közül válogathatok majd, de már így is 10 perce a határon vesztegeltünk, nekünk meg haza kell érnünk, így nem tétováztam, előreszaladtam. Persze elsőre a rossz ajtón mentem, ahol egy kedvetlen szerb hölgy szerbül elmondta nekem, hogy ez nem az a hely, hanem a másik ajtó. Az mondjuk nem nagyon zavarta, hogy egy büdös szót nem értek szerbül, és hiába is próbáltam erre felhívni a figyelmét. A metakommunikációs jeleit követve kiléptem az ajtón, és bekopogtattam a szomszédos sötét kalickába. Ott hirtelen egy 40W-os lámpa villant a szemembe, de mint utóbb kiderült, a helységben még mindig a kedves kis izzó volt a leglángolóbb elme. Miután a benn ébredező személyzet kinyitotta az ajtót, kettévágtam a cigifüstöt, és behatoltam. A helyiség bútorzatát szerintem A Tanú című filmből vételezhették, legalábbis a hangulata és a minősége mindenképp az 50-es éveket idézték. Mondom, hogy szeretnék zöld kártyát. Egy fecnire odaírja, hogy 115EUR. Az jó, mert van forintom sok, levám nem olyan sok.

Mondom neki: Forint?

Mire ő: Nye!

Mire én: Leva!

Mire ő: Nye!

Mire én: Kreditkard?

Mire ő: Nye! Euro, dollar!

Mire én: ööööööööööööööö forint?

Erre már semmit nem mondott. Úgy érezte - mint később kiderült helyesen - hogy az ő rövidke epizódszerepe ebben a remek kis sztoriban véget ért. Sajnálatos módon sem verbálisan sem tettlegesen nem tudattam vele, hogy mit gondolok róla, csak visszakocogtam a kis kék emberkéhez. Mondom neki szar van, mert néni köcsög, vagy csak nem akar segíteni, de van kreditkardom, csak nem fogadja el. Reméltem, hogy a kis kék emberke erre valami biztatót mond majd. Háááát, nézőpont kérdése. Felajánlotta, hogy élvezzük még egy kicsit Bulgária vendégszeretetét. Végül is, van ebben pozitív üzenet. Próbáltam egy rövid angol körmondattal tudatni vele, hogy veri important, hogy hazajussak, és kásztömer míting, és idefele is átjöttem, és láthassa, milyen szépen megvagyok, és plíz! De vagy nem értette, vagy csak nem érdekelte, vagy mindkettő, de szépen komótosan megírta az elbocsátó szép üzenetünket, és átirányított a kilépési oldalra. Meglepő módon simán kiengedtem Szerbiából, pedig még kicsit kekeckedhettek volna. Bulgáriába a belépéssel nem volt különösebb probléma. Mondjuk nem kérdezték, hogy honnan jövünk, és hova tartunk, pedig lehetett volna nagy nevetés. Legalábbis a részükről.

Na most mi legyen?

Visszatértünk tehát Bulgáriába. Amúgy szeretem Bulgáriát. Na, ennyire azért nem. Miután az összes lingvisztikai leckét végigvettük a "Káromkodjunk helyesen magyarul" című sokkötetes alkotásból megpróbáltam végiggondolni, hogy mi lenne a helyes eljárás. Vissza tudok menni Szófiába, ahol leveszek 115EUR-nak mgefelelő Levát. De utána ezt át kéne váltani EUR-ra, amihez kellene egy bank. Azok viszont ~10 előtt nem hiszem, hogy nyitnának. Azzal viszont bukunk ~4-5 órát. És akkor nem leszünk otthon 12-re. Vagyis, már sehogysem. Így utólag még lenne pár jó gondolatom, ahol egy hotel recepcióján próbálnánk Levát EUR-ra váltani, de akkor ezek nem jutottak eszembe. Ráadásul kialakult bennem egy furcsa érzés, hogy ma nem kívánok belépni Szerbiába. Akkor mi legyen? Irány Románia. Románia, keleti szomszédunk, van nekik rengeteg hegyük, leginkább a Kárpátok, meg van nekik Erdélyük is, de jelen esetben nem ezekért a dolgokért kedveltük meg őket. Sokkal inkább azért, mert Románia tagja az EU-nak. Így minden valószínűség szerint EUs állampolgárként simán átkelhetünk Románián még akkor is, ha nem rendelkezünk egy db A4-es zöld papirossal. Gyors útvonaltervezés, és elindultunk északnak.

Új utakon

Egy darabon visszamentünk Szófia felé majd onnan át a 81-es útra és irány Montana. Kellemes, rossz minőségű hegyi szerpentinen araszolgattunk északnak, a 0 fokon éppen innen, a rosszulléten túl... Az út vagy hepehupás vagy végtelenül csúszós volt. Habár a magasabb részeken, ahol a hőmérséklet 1-2 fok körül volt igyekeztem lassabban haladni, mégis többször megcsúsztam, egyszer egész szépen keresztbe is álltam. Habár a tempó jelentősen elmaradt az elvárttól, szépen haladtunk Montana felé. Mivel Montana után az iGO mindenképp szeretett volna egy rövid szerbiai kitérőt eszközölni elvettem tőle az irányítást és becéloztam Vidint, ahonnan - reményeim szerint - egy rövid kompolással eljuthattunk volna Romániába. Vidinig szinte simán eljutottunk, a korábbi kacskaringó után felszabadultan, a megengedett sebesség másfél-kétszeresével osontunk előre. Szerencsére a helyi sebességmérő erők vagy aludtak, vagy csak nem voltak elég éberek, de egyel sem futottunk össze. Vidint nem sikerült megkerülnöm, mivel a "ферибот" felirathoz csak későn kötöttem a kompot, így a belvároson áthaladva, egy újabb "festői" kisvárost megismerve értünk el a határállomásig majd a kompig. A határőrök simán kiengedtek Bulgáriából, sőt miután megtudta, hogy a Nokia Siemens Networksnél dolgozom, villámgyorsan elmondta, hogy a kínaiak jobb telefont gyártanak, mint a Nokia. Na, ezen nem vesztünk össze :) Továbbgurultunk a kompig, ahol vettem jegyet mintegy 50Leváért majd megkérdeztem, hogy mégis mikor jön a komp? Kicsit meglepődtem, mivel a hölgy nem tudta. Csak annyit mondott, hogy legalább fél óra. Vagy több. Vagy több lett. Kb. 1 órát álltunk a Duna parton bámultuk a semmit, és vártuk a hajót. Aztán, mily meglepő fordulat, a csónak befutott. Szépen felpakoltuk magunkat, meg a rengeteg kamion. Érdekes volt, ahogy azzal a sok óriási kukaccal felmanővereztek a kompra! Kis küzdelem után nekiindultunk a Dunának...

Az Óperencián túl

Meglepetésemre nem egyenest a túlpartra mentünk, hanem a folyón felfelé ~1km-t majd ott kötöttünk ki. Közben megnézhettük a szén kirakodását a bulgár oldalon illetve valami másét a románon. Kiszállás után félreállítottak matricát venni egy bodegához, ahol se bankkártya, se semmi. Mondom a néninek, nem-e lehetne, hogy lehúzzon a halállistájáról??? De persze, lehetne. Fáradjak át a határon, és ott a benzinkútnál vételezzek. A határőrök simán továbbengedtek, majd egy kalauz kinézetű úr románul próbált velem kommunikálni. Meg ugyan nem értettem, de azért adtam neki 20 Levát, hogy fedezzem a költségeit. Valami útadó vagy kikötői adó volt az alibi. Craiova volt a következő uticél de előtte még beugrottunk az első Petrom kúthoz matricáért. A két kútkezelő öregúr kedves volt, ám sem a műszaki érzékük, sem a dinamikájuk nem volt jelentős. Mintegy 10 percbe került, hogy a kis PDA-jukon bepötyögjék a szükséges adatokat, aminek hatására az kiköpte a megfelelő matricapótlékot. Leszurkoltam a 13LEI-t, és utunkra eredtünk. Az első 100m-t tudtuk csak akadálymentesen megtenni, mert váratlanul egy jelzőlámpa állta utunkat a kétirányú közlekedést szabályozandó. A bolgár és román állam tudniillik megegyezett - vélhetően - hogy a Vidint Calafattal összekötő kompt helyére hidat emelnek. Ennek a román oldalát farigcsálták a helyi erők lelkesen. Sebaj, egyszer minden lámpa zöld lesz, így ez is. Végre szabad utunk volt Craiova felé. Kis kavarással megtaláltuk a letérőt ami elvezetett minket Turnu Severinig. Az utunk idáig gyakorlatilag eseménytelenül zajlott. A tervek szerint rövid dunaparti túra után Orsovánál elhagyjuk kedvenc folyónkat és a 8-as úton elérjük Temesvárt. A "Temesvár 220km" tábla kicsit megrettentett, de magabiztosan haladtunk tovább. Azonban amit itt jött, arra nem számítottunk. Orsováig ~1 óra alatt jutottunk el kb. 15db lezáráson átküzdve magunkat, mindegyik lámpával korlátozva. Az elején türelmesen araszolgatott mindenki, majd ahogy előrehaladtunk mindenki egyre türelmetlenebb, ingerültebb lett, piroson áthajtással, egymás leszorításával. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy türelmesen vártam a soromat mindvégig. Mivel ekkorra már mintegy 7-8 órája úton voltunk már túlzottan kipihent sem voltam. Végül is túl lettünk rajta. Temesvárig évezredek teltek el. Faluról falura araszoltunk előre, hosszabb-rövidebb kamion konvolyokat hagytunk magunk mögött. Azt hittem, hogy sosem érünk oda. Sajnos, mire Temesvárra értünk már kissé elvesztettem a fonalat, így ahelyett, hogy egyenest Makó felé indultam volna, felmentem Aradra, majd onnan Nagylak felé. Aradon ráadásul a táblák is elkavartak, mert ki akartak vinni mindenáron a teljesen bedugult körgyűrűre. De nem hagytam magam :) Kikavarodtunk a városból, és elértük a határt.

Már majdnem itthon

5 óra előtt léptük át a határt. Makón a benzinkúton tankoltunk és pihentünk - a Petrom kút óta meg sem álltunk, csak forgalmi okból - majd az M5 felé indultunk. Sajnos az M43-ra nem sikerült feltalálni - vagy nem is lehet - csak az 5-ös útnál, így Szegeden is át kellett mennünk. Mikor az autópályára értünk bemondták a rádióban, hogy az egyik hidat leverte valami teherautó, ezért az örkényi lehajtónál leterelnek. Eszembe jutott a vicc "...de azt, hogy ez mind a nyakamba ömlik, na azt nem gondoltam volna!" De azért csak hajtottam Gyál felé - apa kocsit hajt. Aztán Örkénynél letereltek. Úgy döntöttem, hogy tekintettel a tömegre nem megyek el Örkény felé, hanem Pusztavacs irányába a 4-es úton megyünk haza. Végül Pusztavacs - Dánszentmiklós - Nyáregyháza - Csévharasz - Monor érintésével landoltunk a 4-es úton, ahonnan már pillanatok alatt itthon találtuk magunkat. 19:30-kor állítottam le a motort.

Mi ebből a tanulság

Röviden? Semmi. Talán csak annyi, hogy az élet kaland. Ja, és éljenek a szerb határőrök :)

Az útvonalunk nagyjából: http://goo.gl/maps/PVaz

Áron motort szerel - vízpumpa szimering

Már Velence felé kiderült, hogy valami nagyon nem stimmel. A motor rengeteg vizet fogyasztott. Többet, mint jómagam. És ez nála nem normális. El is határoztam, hogy a hazaérkezésünk után leviszem Ócsára, hogy nézzék át, és ha szükséges cseréljék a szimeringet.Az élet azonban másképp döntött. Jó, nem egészen. Lusta voltam na. Meg az időt is elhúztam. De az élet döntése sokkal drámaibb... Szóval addig-addig húztam az időt, mígnem rájöttem, hogy másfél hét múlva indulunk Romániába. És oda mégsem kéne vízhajtású motorral menni.

2010. augusztus 2.

Felhívtam Misit, hogy vinném a motort. Mondta, hogy vigyem, de ideje az nincsen, hogy megcsinálja. De megnézzük, hogy mi a baja gyorsan. Vittem. Megnéztünk. 99%, hogy szimering, ergo csere. Gyors tanfolyam "hogyan szedjük le a jobb oldali deknit és cseréljük ki a szimeringet" címmel, majd elhagytam a bázist.

Később felhívtam Norbit, hogy kéne alkatrész. Mondta jól van, megnézi. Még a délután folyamán leeresztettem az olajat a karterből, majd a vizet a hűtőből, és megkezdtem a Szerelést. Így nagy betüvel. Csavar csavart követett, mígnem ~30 perc után a dekni a kezemben volt. Előttem a kuplungszerkezet meztelenkedett.

Ilyet még sosem láttam. Sosem csináltam. Meg is álltam egy pillanatra megcsodálni a rendszert. De mivel érteni úgysem értem, gyorsan a dekni felé fordítottam a figyelmem. Elsőre felismertem a szivattyút, és a szimeringet. A belső zeger gyűrűt leszedtem, de ettől sokkal előrébb nem jutottam, így az eszközöket eldobáltam, és hagytam aludni a masinát.

2010. augusztus 3.

Reggel hívtam Norbit, alkatrész van. Remek. Délután 5 előtt kicsivel sikerült is kiérnem, kezemben egy zacskó, a zacskóban a dekni, hogy megmutassam Misinek, mert találtam rajta furcsa lerakódásokat. Szimering megvolt, lerakódásokat szemrevételeztük, és ártalmatlannak minősítettük. Vagyis Misi. Én csak helyeseltem. Viszont szerencsésen sikerült a dekni tömítést 4db egyforma egységre szakítanom. Tehát az is csere. Viszont Norbi már nincsen. Tehát akkor holnap megint jövök. Addigis kicserélem a szimeringet, meg kimosom a hűtőt. Ha már egyszer szerelek....

Hazaérve a szaktanács alapján a régi szimering pereme alá befeszítettem egy csavarhúzót és kipattintottam a szimeringet. Mondom befeszítem-kipattintom. Anyád. Nyilván meg se moccan. Befeszítem - kipattintom. Semmi. Legalább 20 percet küzdöttem az eredeti javallat szerint. A szimering csak röhögött rajtam, meg se moccant. Csak a felületén lévő gumi szerű anyagot sikerült kicsit megkaparnom, hogy kiderüljön, hogy belül egy fém korong adja a szimering alapját. Mozdulni azonban nem mozdult. Gondoltam egyet, egy életem, egy halálom, új módszerhez folyamodok. Mivel a szimeringnek volt egy ~1mm-es pereme kívül is és belül is, jó esélyt láttam, hogy ha megfúrom a szimeringet, akkor nem csapom szét a csapágyat. Bal kézbe tehát a dekni, a jobba pedig az akkus fúró került, és akkurátusan 3 likat helyeztem el a kis ellenállón. Ezzel sikerült is letörnöm a lelkesedését, és újabb 5-10 perc farigcsálással kijött a kis rohadék.

Innentől felpörögtek az események. A tengely egy pillanat alatt a kezembe hullott, zeger le, új tengelyre fel, tengely helyére, szimering vissza. Mellesleg megdöbbentő milyen mértékben kikopott a tengely. Szabályszerűen válla lett. És ha korábban lettek volna kétségeim, hogy a csere jó ötlet

volt, a szimering és a csapágy között álló víz meggyőzött, hogy jól döntöttem.

Mivel tömítésem nem volt, így az összeszerelést kénytelen voltam elnapolni. Lekaptam viszont a hűtöt, többszörösen átmostam, szintén megtisztítottam a vízpumpa házát és amennyire tudtam vízkőtlenítettem a kipuffogót is.

2010. augusztus 4.

A délutánt ismét Ócsán kezdtem, ahol beszereztem Norbitól a szükséges tömítést valamint némi szerelési tanácsot. A tömítésnek 2 hüvelyen kell felfeküdnie, azok pozicionálják, a többi meg majd úgy lesz. Hátjó. Irány haza és kezdődhetett az összeszerelés. Először is megpróbáltam a tömítést felrakni a deknire. Igenám, de csak 1db hüvelyt találtam, azt is a blokk oldalban. Na, akkor vagy elhagytam, vagy nem is volt. Gyors gondolkodás, merre jártam a deknivel. Szerencsémre a plusz hüvely beesett a motor ülése alatt található tárolóba - mert ott tartottam a deknit - és türelmesen várta, hogy valaki rátaláljon. Rátaláltam. Így már sikerült helyére illeszteni a tömítést is, de azért annyira csak nem akart a helyére menni. Vagyis de, csak nem maradt ott. Na, mindegy, haladjunk tovább. Kinyomtattam a spare-part manual ide vonatkozó fejezetét, megkerestem a csavarokat - megdöbbentő módon pont annyi volt, amennyit a manual is írt - majd kezdődött a lego. Dekni, tömítés, csavarok, vízpumpa tengely forgatás, stb. Végülis sikerült mindent a helyére pattintani, 2 csavarral lazán megfogattam a deknit, hogy ha kell a tömítés még igazítható legyen, és jöhetett a többi rögzíték. Szépen mindenki a helyére került, felszereltem a kipuffogót is, majd töltöttem a motorba ~fél liter olajat, némi hűtővizet, és elkezdtem járatni. Közben visszaszereltem a 2 oldali tankot, a középső tárolót is. Kezdett motor formája lenni. Apránként lelégtelenítettem a hűtőt, feltöltöttem a hiányzó olajat, és büszke voltam magamra. Semmi sem csörög, nem zörög, elöl szív, hátul fúj, csodás. Egy aprócska tényező zavart a dologban. Egy kis fényes izé a földön. Zeger gyűrű. Óóóóóóóhogyaza! Egyből leesett. Mikor előző nap összeraktam a tengelyt, a belső zegert kihagytam. Remek.

Motort oldalsztenderre, emelővel alányúlni, hogy minél inkább balra dőljön, minimális vizet leengedni, majd csavarokat meglazítani és a deknit óvatosan leemelni. Ez volt a taktika. Nyilván ki fog folyni egy kis olaj. De talán nem sok. Hajrá. Persze a kipuff jó forró volt, de mire a jobb tankot leszereltem, kicsit kihült. Azért biztos ami tuti egy jó vastag törülközőbe fogtam a kellemetlenkedő vasdarabot, és szimplán kiraktam a műhely elé. Hadd hüljön. Aztán a tervek szerint ~1 liter forró vizet leengedtem, a vízpumpa házat felkötöttem a mennyezethez, hogy ne csepegjen, és villámgyorsan leszedtem a deknit tartó csavarokat. Kicsit túl gyorsan is, mert az alsó olajszűrőt nem vettem ki, így félig lehúzott deknivel kellett kibányásznom a blokkból a fém hálót. De nagyjából jól számoltam, kb. 1-2deci olaj folyhatott ki, ami persze egyenletesen szétterült a motor kartervédőjében és a földön. De már nem érdekelt. A tömítés egyben megúszta, majd helyére pattintottam a kis álnok zegert is. Dekni vissza, csavarok vissza, vízpumpa helyére, majd újra kis olaj a motorba, kis víz, légtelenítés, összeszerelés.

Látszólag működik. Ez jó. Elvileg a hétvégén teszt....

Képek: http://db.tt/EpIyY7

Ljulbjana

Mit felejtettem el magammal vinni Ljubljanába a két napos egy éjszakás kalandomra? Gyakorlatilag csak azt, ami fontos lett volna. Céges belépőkártyát és tokent, övet az öltöny nadrágba, fogkrémet és végül de nem utolsó sorban pizsma felsőt.

Persze mindez nem okoz elháríthatatlan akadályokat, de azért a szellemi képességeim ilyen szintű hanyatlása kissé aggaszt...

Update: Óbakker, és ott hagytam az útlevelemet a szálláson. Még jó, hogy nem kell Szerbiába mennem jövő héten

Update2: Meg a fogast is az öltönyhöz. Nyílván, hiszen magamon hoztam el a ruházatot.

Bukarest - Budapest

Ma meglepetés ért Bukarestben. A 20:50-es budapesti járatra vártam türelmesen. Aztán beszálltunk. A buszba. Mint rendesen. A buszból már nézelodtem, hogy hol áll a Malév kiváló Q400-asa, amivel hazajövünk. A legkisebb Malév gép, rendesen egy óra helyett 1:10 alatt ér Budapestre. A gépet nem láttam a 'hatalmas' placcon, de ez nem volt gyanús. Hiba. A busz megindult, ám furamód az egymás mellett álló - rendre - noname kávédaráló, Tarom gép, Austrian Airlines sor felé vette az irányt. Namondom mifene, életemben eloször Tarommal jövök haza? Nos nem. A noname gép volt az. Valójában A Budapest Aircraft Service kft. - vagy ahogy a gép oldalán látható, kissé felvágósan "Ltd." - kiváló Embraer 120 típusú készülékébe tereltek minket. Ilyen gépet még sosem láttam. Vagyis de: TV-ben. 1+2 ülés maximum 15 sorban elrendezve. A meghajtásról 2 darab - mint késobb kiderült igen zajos cserébe viszont roppant erőtlen - légcsavar gondoskodott. Amikor a stewardess kislány bejelentette, hogy "a teljes repülési ido Budapestig egy óra harminc perc" többen felröhögtünk. Mások fontolgatták, hogy esetleg lázadásba viszik át a beszállást, de aztán a kedélyek lenyugodtak. Nagyjából. Merthogy ehhez képest a Q400-ason táncolni lehet az üléssorok között. A térdembe még a motorok beindítása előtt éket vágott az elottem lévő ülés. Megvallom kezdtem izgulni. Különben úgy látszik, mostanság rám jár a rúd nosztalgia utazás témakörben. Először a Szófia - Budapest "Oldd meg, ahogy tudod" kalandtúrán vehettem részt ideiglenes utitársammal, Szabolccsal, most meg ez.

Persze hiába minden, az elkerülhetetlen bekövetkezett. A tőlem másfél méterre ülő pilóta - itt jegyezném meg, hogy én már a harmadik sorban ültem - beindította motorokat. Erőtlen, és igen lassú vonszorgásba kezdtünk a kifutópálya irányába. Az átellenes ablaknál, tőlem alig karnyújtásnyira ülő fiatalemberrel a "Márpedig ez valahogy ide is jött" jellegű tréfás megjegyzésekkel próbáltuk egymást jobb hangulatra deríteni, többé-kevésbé teljesen sikertelenül. Eközben valamilyen érthetetlen eseménysorozat következtében csak elértük a kifutópálya végét. Ráfordultunk, és teljes gázzal gyorsítani kezdtünk. Nos az ülésbe préselő, nyelocsövet a gerinchez szögezo gyorsulásélmény elmaradt. De optimista voltam, elég hosszú a bukaresti kifutópálya, maximum ha nem sikerül, nekifutunk újra. De sikerült.

Elemelkedtünk a földről. Ilyen lehet, amikor a sólyom lecsap a pocokra, ám közelebb érve rádöbben, hogy ez valórában egy kifejlett basset-hund, de mostmár minden mindegy alapon karmai közé kapja, és elindul vele felfelé. Vagyis sokkal inkább csak vizszintesen vonaglik a levegőben, miközben próbál némi kis magasságra is szert tenni. Pilótánk rögtön az elemelkedés után behúzta a kerekeket, amit megmondom őszintén kissé elhamarkodott cselekedtnek ítéltem, lévén egyáltalán nem tűnt biztosnak, hogy innen - középtávon legalábbis - felfelé vezet az utunk. A két motor mindeközben olyan rezonanciákat továbbított a gép teljes teste felé, amit bármelyik egyhengeres motorkerékpár megirigyelhetne. Talpamban elindultak a hangyák, és ott masíroztak fel és alá. Szerencsére a rezgés maga nem volt folyamatos, inkább csak ilyen periodikusan vissza-, visszatérő. Azért kellemesnem semmiképp sem mondanám.

Ahogy teltek múltak a percek egyszercsak váratlanul elértük az utazómagasságot. Habár pontos információim nincsenek, de érzésem szerint a "magasság" itt igencsak relatívan értendő. Egy szem stewardessünk hátraszaladt a gép farkába, és megkezdte a igen kiadós 'vacsora' tálalását: Csokit, vagy sós mogyorót? Nagy a dilemma persze egy ilyen jellegű felajánlás esetén, tipikus "melyik ujjamat harapjam" helyzet. Hosszú töprengés után a sós mogyoró mellett tettem le a voksomat. Szegény kishölgy még az elemózsia kiosztása közben is kapott hideget-meleget. Többen megvető pillantással és a táplálék elutasításával nyilvánították ki azon véleményüket, hogy a befizetett repülojegy áráért a nyújtott szolgáltatás nem mondható megfelelő ár-érték arányúnak. Persze ő erről nem tehetett, ezért kissé erőltetett, de kedvesnek tűnő mosollyal nyugtázta a dühödt tekinteteket. A gép méretébol fakadóan pillanatokon belül elérkezett az idő, és megjött a második fogás is: narancslé vagy semmi. Itt inkább a narancslét választottam. Mondhatom remek választás volt. A fogam közé szorult mogyoró maradék és a narancslé felejthetetlen ízorgiát képzett a számban.

Sajnos a harmadik fogást - kávé, tea - hiába vártam, nem akart megérkezni. Cserébe viszont utaskisérőnk leült az első sorba olvasgatni, amiből arra következtettem, hogy az ő része ezennel le is zárult.

Egy dolog nem teljesen tiszta már csak. Vajon hol lehetnek a business class utasok?