20160508 Szilánkok

Kertész Áron verse. Jó nem is vers, de az enyém.

A lényeg, hogy az embernek van egy ilyen alapvetése, hogy a németek tiszta népség. Szépen, tisztán tartják lakóhelyüket, és környezetüket. Nos, nem. Persze, egy kedves hegyi osztrák faluban (igen tudom, az nem német, hanem osztrák), ahol minden fűszál szépen áll, ott biztos, hogy Jürgen nem dobja el a szalvétát az utcán. De Berlin mégiscsak egy nagyváros. Itt úgy néz ki, hogy - kis túlzással - bármi kiesik az emberek kezéből, és ott is marad az aszfalton.

Amitől mégis viszonylag tiszta az utca az a rendszeres tisztítás. Mindenféle gépekkel járják az utakat, járdákat, és takarítják. Azonban van egy érdekes probléma, amivel Magyarországon nem találkoztam, vagy legalábbis nem ennyit: Szilánkok. Különösen bulis esték után, de igazából minden nap az utca tele van szilánkokkal. Összetört - leginkább - sörösüveg maradványokkal. Ami a bicikliúton különösen kellemetlen. Eddig egy komoly defektem volt, de már vagy ezer kis szilánkot szedtem ki a gumimból. Láthatóan takarítják, mert nem ugyanazok a szilánkok hevernek az úton hetekig, de a lelkes helyiek (?) rendszeres utánpótlást biztosítanak, hogy nehogy a járda szilánkmentes legyen. És ez nem kerületfüggő. Akármerre jár az ember, a szilánkok ott vannak. Minden más érezhetően változik. A házak, a környék, a bicikliutak minősége, mennyisége, az autósok viselkedése, mind érezhetően és tapasztalhatóan más kerületről kerületre. De egy valami örök. A szilánkok.

Update, kutyaszar: Az eredeti beírásból kimaradt még egy fontos rész, a kutyaszar. Otthon azért a kutyások nagy része összeszedi a kutyaürüléket az öleb után. Itt ez valamiért nem jellemző. Nem mondom, hogy soha-senki, de ahhoz képest, hogy milyen kevés kutyát látni, rengeteg a barna csapda. Az összes kis "zöld szigeten" a járdán csücsül egy kis barna halom. Nem túl gusztusos...

20160507 Papa, miért ilyen csúnya a hajad?

20160506 11. Rund um Berlin, Oldtimer rallye

Aki maga lusta oldtimeres programot keresni magának, annak legyen egy "házi" olasz Petije, aki a távolból is kisegíti. Így esett, hogy ma a Mall of Berlinhez mentünk, Oldtimer Rallye startot nézni. Az odaút eseménytelenül telt. A pláza tövében meglepődve láttam, hogy nem látok semmit, Aztán kicsit tovább, a pláza alatt megleltük az autókat is. Sok szép öreg jármű volt, konkrétan ~50. Nem tudom, hogy érdeklődés nem volt, vagy csak a létszámot limitálták (szerintem a második) de meglepően kevés autó. 50% Merci, néhány igazán érdekes darab. De azért szépek voltak. A rajt után ettünk, majd elbicikliztünk a Brandenburer Torhoz. Mégis, milyen dolog már, hogy itt élünk, és még nem néztük meg a kaput????? Na, most megnéztük. Rita kigondolta, hogy menjünk fel a Reichstag tetejére is, de oda csak előzetes időpontegyeztetés után lehet bemenni. Viszont ingyenes - azt olvastam.
Innen elgurultunk a Tempelhof reptérre. Régen Berlinben 4(?) reptér volt, de kitalálták, hogy legyen csak egy, a Schönefeld. Tempelhofot már bezárták, Tegel még meg van, és a negyedik nem tudom melyik, ha egyáltalán van (a Wikipedia teljesen más történetet mesél, de igazából mindegy, a lényeg, hogy Tempelhofot 2008-ban lezárták). De ami a legfontosabb, hogy a terület nem csak elrohad, hanem a zöld részt megnyitották a nép előtt, és hétvégén (főként) ott piknikelnek, sárkányt eregetnek, kutyát sétáltatnak, stb. Egyrészt tetszik maga a felhasználás, másrészt érdekes érzés egy ilyen rettenet nagy placcon közlekedni. Innen egy újabb útvonalon jöttünk haza, csak a végén kevertünk ki az Adlergestellre. Majd 40km lett a vége.

20160506 És akkor azon a gyaloghídon átmegyünk, csak nem lesz ezer lépcső!

Ma ilyen céltalan kerékpározásra mentünk. Persze utána olvashatnánk, hogy merre mi van, de mi csak nekiindulunk, amerre látunk. A fejemben az volt a terv, hogy megindulunk a Dahme mellett, aztán majd lesz valahogy. Le is gurultunk a Grünauer strassera - itt volt a 4. lakás, Herr Clemes Teske - és ott elindultunk dél-délkelet felé. Eleinte egy viszonlyag forgalmas út mentén haladtunk a járdán, de a forgalom egyre kevesebb lett, a biciklis meg egyre több. Így eljutottunk egészen Karolinenhofig, ahol ismöt kijutottunk az Adlergestellre (az Adlergestell a főút, ami mellett az S-Bahn megy végig). Ezen kicsit meglepődtünk, de aztán beletörődtünk, és továbbhaladtunk Schmöckwitz felé ahol egy hídon átmentünk a Dahme felett. Itt már rengeteg biciklis volt, kicsit fesztiválhangulat, fesztivál nélkül. A bicikliút tovább az erdőben vezetett, egy ~2m széles aszfaltcsíkon. Gyönyörű út volt. Aztán kicsivel később letértünk balra a Gosener Landstrasse felé, ahol elhangzott a címbeli mondat, mert a Google térkép egy gyalogos hidat jelzett. Hát ezer lépcső nem volt, de mondjuk 40 fel meg 40 le tutti. Szerencsére gondoltak a kerékpárosokra (ami persze <> bödön) így sikerült a gépezetet fel és leküzdeni a hídról. A túloldalon ilyen nyaralóövezet szerű terepen haladtunk, majd ki a Landsrassera, és vissza haza. Még fagyiztunk egyet Müggelheimben (nagyon jó nem volt, de egynek elfér). Ez a rész amúgy a sok tóval-folyóval és a bicikliutakkal amúgy nagyon igéretes. Majd ha kicsit keményebbek leszünk, lehet nagyobbakat is menni.Képek

20160530 Veleon

A mai nap ismét a cargo keresgélés köré szerveződött. Illetve ismerkedünk a városba, tekergünk erre-arra, de a végcél valamilyen cargo megtekintése, kipróbálása, Mára a Veleon volt terítéken. Egy berlini cég 3 kerekű cargoja, amit lehet dönteni. Ez nyilván nem nekem érdekes, hanem Ritának esetleg, én elvagyok a kétkereküekkel.

Délre volt megbeszélve a próba, 10 után nem sokkal neki is indultunk, mert Kirával megegyeztünk, hogy egy darabig jöhet a saját biciklijével. Teljesen jól bírta, ~8km-ig jött, ott is én kényszerítettem bele a bödönbe, mert addigra már 10m-ként meg kellett állni valami miatt (orrfújás, jajahajam, stb). Innentől kicsit tempósabban haladtunk tovább Treptow majd Kreuzberg utcáin, Ez a Kreuzberg egy jópofa hely, életteli utcákkal. Nem annyira germán, mint Adlershof. Megtaláltuk a bringaboltot is, ahol az idős tulaj előhozta a biciklit, felfújta, majd Rita ment vele először. Már az elején fura volt, hogy időnként beleér a kerék a dobozba, meg kicsit az egész olyan ingatagnak tűnt. Aztán én is mentem vele, és az érzés csak erősödött. Nem tudom, hogy az adott darab volt rosszul összeszerelve (nem kizárt, mert a doboz szemre is ferde volt, és a kormánynak akkora holtjátéka volt, hogy egy OT-s autó is megirigyelné) vagy a konstrukció szar valahogy, de egyáltalán nem tetszett. Még 200 EUR-ért sem, nemhogy több ezerért.

Innen aztán továbbindultunk Prenzlauer Berg felé a másik kiszemelt cargo a Douze miatt. Útküzben ettünk egy rettenetesen furcsa és elég rossz pékségben (?) valamint ittunk egy közepesen szar kávét is. Az út maga érdekes volt, véletlenül még a Brandenburger Tor mellett is elmentünk, tisztára, mint a turisták :) Aztán egyszercsak megérkeztünk a Litle Big Cargohoz, ahol egy kissé túl beszédes emberke ecsetelte hosszasan a Douze előnyeit. Amúgy szimpatikus volt, még ha nekem kicsit sok is, és igazából sikerrel is járt a meggyőzés terén. Már csak ki kéne próbálni, mert arra most nem volt lehetőség. 

Innen már hazafelé vettük az irány, Friedrichshainon keresztül jutottunk el a Spree partjára, onnan a megszokott útvonalon a Treptow parkba, ahol megnéztük a pingvines játszóteret meg átsétáltunk az Insel der Jugendre, ahol egy jó kis Bratwurstot is magunkba tömtünk. Innen Kira ismét saját bicivel jött - útközben 1300x kérdezte meg, hogy mikor szálhat már át - de sajnos nem sokáig, mert kisvártatva elesett. Rita szerint csak elfáradt, mert már régóta csalinkázott, aztán lemenk az útról és csatt. Nagy baja nem lett, de inkább visszaült a bödönbe. 

Innen aztán simán hazajöttünk, még fagyiztunk egyet Kata névnapjára.

Képek

20160429 Biciklitúra

Ma Kirával elmentünk biciklizni. De úgy rendesen, hogy én a Bödönnel, ő meg a saját kis biciklijével. Én - nehezítésként - vittem Katát is. Arra számítottam, hogy 2 sarok után Kira is beül, és onnantól vihetem őket magam. De nem így történt. Szépen végigtekerte velem a 7.5km-es kört. Megdöbentem rajta. Ügyes. A térképen a 25 perc persze nem a mi menetidőnk, az kb. 1 óra volt. Vagy még több. De nem lényeg :)

20160427 Hiba a mátrixban

Tegnap még megigényeltem a Kindergeldet is. Már több esetben találkoztam azzal a megoldásal, hogy a német hivatal oldalán az ember kitöltögeti az információkat, majd ezután kap egy letölthető PDF-t, amit alá kell írni, és visszaküldeni. Hát nem épp web 2.0, de legalább nem kell kézzel vacakolni, meg online PDF kitöltőkben ügyeskedni.

Szóval a Kindergeld is így alakult, szépen össze is írtam, hogy akkor van 2 gyerek, adjatok pénzt. Mondta a gép, hogy jó, de még kell nekik egy igazolás az Anmedeamttól, hogy mink itt így lakunk (ezt eleve nem értem, mert van már erről igazolásunk, illetve meg is kérdezhetnék egymást, de mindegy). Volt a paksamétában egy papír, aminek az alját kellett lepecsételtetni. A hatóság 6-ig van nyitva, Áron beesik 17:50-re. 

"Üdvözöljük önt a fémesfüttyösi OTP-ben zárás előtt 10 perccel". De tényleg. Összesen 2 banya tartózkodot a helyiségben, meg a biztonsági őr, aki már gondosan előkészítette a 18:00-s zárást, redőnyök leeresztve, a légy is csak óvatosan zümmög a mennyezeti lámpa körül. Mondom Manyikának, hogy ezért jöttem. Szuszog-fújtat-puffog. Háthogy hogy képzelem, hogy most, itt, ilyenkor. Mivel már öreg vagyok, és megalkuvó, ezért nem kezdek veszekedni, hanem sok suldigunggal próbálom előrevinni a dolgot. Egy-egy félszeg mosolyt is eleresztek, de aztán azt inkább abbahagyom, nem vevők az ilyesmire itt kérem! Szóval miután kipuffogta magát odaszól Manyika 2-nek (20cm-rel odébb), hogy megcsinálod még ma ezt? Hát nem tudja, mert ugye 6 óra, és jujj, és jajj. Én csak mantrázom a suldigungokat, biztosítom őket a megértésemről. Hát jó, elveszi a papírt, bejelöli, hogy csak a paraszt saját bevallása alapján vannak az infók, lepecsételi, aláírja. Közli, hogy ez volt az utolsó, és soha többé ilyen nem lesz, hogy így a zárás előtt egy ilyen bonyolult feladattal ideállítok. Még nincsen 6 óra, és már megint az utcán vagyok. Csak egy kérdés foglalkoztat: Minek? Minek kellett ezt nekem aláiratni? Senki nem nézett semmit, maximum a Manyikák, mint minden titkok örzői jelentettek valamiféle ellenőrzést, de hacsak nincsen a fejükben az adatbázis, akkor nem csekkoltak semmit. Tök feleslegesen mentem oda. 

20160427 KITA ismét

Egyik szemünk sír, a másik meg ... a fene tudja. 

Múlt héten nekifeküdtünk ennek a KITA sztorinak. Telefonáltunk, emaileztünk. Jöttek is a válaszok apránként, hogy köszi, de nem köszi.

Aztán az egyik óvoda írta, hogy igazából ők Kirát fel tudnák venni. Katát nem, mert ő még pici, és ők csak 3 éves kor után vesznek fel gyerekeket. Gyorsan elő a térképet, kiderült, hogy nincsen is olyan messzi, csak az erdőn kell átsétálni. Valahogy így. Ja, persze csak augusztus 1-től, no de ennél többet már igazán nem is reméltünk rég. Katát pedig majd egy évvel később tudják bevenni, a 2017 augusztusban.

Háthogy hurrá. De egyúttal ajjajj. Akkor most hogyan is lesz? Rita itthon lesz még egy évet Katával? És addig? Nyelvtanulás? Dolgozás? Edzés? Akármicsinálás?

Szóval így állunk.

Időközben megjöttek a papírok is Kirához. Nem ám egy kockás füzetbe felirjuk, hogy Kira jön, oszt jónap. Kaptunk ezer oldalt kitölteni, aláírni, visszaküldeni. Van szerződés, az ovival, hogy akkor mi szülök akarjuk, hogy a gyerek oda járjon. Vannak benne ilyen szavak, hogy Kindertagesförderungsgesetz, meg Tagesbetreuungskostenbeteiligungsgesetz, meg Personensorgeberechtigen. Bizonyám. Aztán van adatvédelmi beikszelős, hogy a gyermeket milyen körülmények között lehet fotózni, illetve a fotóját mire lehet felhasználni. Mondjuk azt nem tudom, hogy ha a kicsi Jürgent csak belső prezentációkhoz de Annamarie-t PR anyagokhoz is engedi használni a gondos szülő, akkor mi van? Minden egyes fotót végignyálaz az ovi jogásza??? Aztán persze kell a KITA Gutschein, ami már meg van, ezzel nem szorítanak sarokba! Kell még orvosi papír, 1 hétnél nem régebbi, majd augusztusban, meg még ezer fontos apróság. Le van írva, hogy mit kell vinni a gyereknek oviba, milyen tornaruhát, meg kis fésűt, meg mittomén. Szóval rend az van. Aztán meg majd meglátjuk.

20160425 Hétvége

Szerencsére megint elég mozgalmasra sikeredett. Nem tudom, hogy a síkság miatt, vagy csak most épp ilyen, de állandóan fúj a szél. Kicsit már uncsi is. 

Szombaton elmentünk Bullitt-ot próbálni, mert bekattant az agyamba, hogy nekem olyan kell. Végülis csak 20km otthonról, mit nekünk. Hideg, szeles időben vágtunk át a városon. Kira nagyon lelkes volt, hogy megyünk a belvárosba, de aztán kérdezte, hogy hol a belváros, és mikor megyünk bele. És hiába mondtam, hogy ez az. Nem tudom, az ő fejében milyen egy belváros, de valami mást remélt, az tuti.

Aztán odaértünk, emberrel beszélgettünk, biciklit próbáltunk. A jármú amúgy nagyon tetszik, habár n
em kicsit drága (3000+EUR).

Visszafelé elindultunk, majd az első játszótéren Kira bepisilt, nem kicsit. Ráhúztam az esőnadrágom, hogy az kicsit melegírse, de azért nem nagyon akartunk már mindenfelé megállni. Így viszonylag tempósan mentünk hazafelé. Kicsit kerültünk a Spree irányába, hol a parton úgy üldögéltek a németek a jeges szélben, mintha legalábbis nyár lenne. Mi, Kirára hivatkozva nem álltunk meg, hanem szépen komótosan hazatekertünk. 

Vasárnap az Állatkertbe mentünk. Az időjárás sokat változott, de kicsit sem az előnyére. Kicsivel hidegebb lett, cserébe a nap sem nagyon sütött, viszont esetet az eső, időnként a hó is. Egy dolog nem vátozott, a szél. Szóval nem volt valami remek idő, lássuk be. A park maga szép, tényleg egy marha nagy park, amiben időnként mindenféle állatok vannak. Az állatoknak ettől persze nem sokkal jobb, mint az ohhoni, de nekünk mégiscsak kellemesebb. Ettünk egy olcsó kis ebédet, 26 EUR-ért. Mondjuk ennyiből amúgy egy hétig elkajálgatok, nodehát egyszer van hétvége. Aztán nekiindultunk, hogy felszállunk a vonatra, ami az állatkertben megy körbe, de hiába a gondos számolgatás, ha a 13:00-s vonat kimarad. Ebédszünet. Vagy nem tudom. Kira persze elkeseredett, hogy mi lesz vele vonat nélkül. Végülis túlélte.

Kissé fagyos időben hazatekertünk, majd ettünk-ittunk, jót mulattunk.

20160422 Legyenek képek

Na, a beágyazás nem ment. Nézzük így: Kira biciklizik Cargo nézés Kanapé

20160422 KITA 2

Hát elmentünk. Ha nem lennék sziklaszilárd férfi, akkor a földön fetrengenék, és zokognék. Jó, így is azt tettem, de felkeltem, mert a földről nem érem el a billentyűzetet.

Szóval voltunk ma az Elterninitiative Kita megbeszélésén. Aranyosak, kedvesek, tetszik a koncepció. Viszont az egész nem fog szeptember előtt elindulni. Ráadásul otthonról rettenet messze van. A hozzádolgozást is nehéz lenne megoldani egyrész a nyelv másrészt a távolság miatt. Ez most nem a mi pályánk. De megnyugtatott legalább az egyik anyuka, hogy a Warteliste szart sem ér. Sosem hívnak vissza.

Most kicsit magam alatt vagyok. Gondoltam rá, hogy valami nem fog igazán jól elsülni ebben a Berlnbe költözünk sztoriban. Gondoltam, hogy hülyék lesznek a kollégák. Nem lesz lakás. Kevés lesz a pénz. Arra nem gondoltam, hogy nem lesz óvoda.... 

20160421 Magyarok Berlinben

Amikor még csak terveztük a kijövetelt, már akkor világossá vált, hogy mindenkinek van berlini ismerőse. Vagy olyan imserőse, akinek van berlini ismerőse. Vagy hallott olyanról. Vagy látta. Ilyesmi. Kicsit féltem is tőle, hogy kijövünk itt a nagy Nyugatnémetországba, aztán majd csak törökül meg magyarul kell beszélnünk, németet csak a TV-ben látunk. Bevallom, nem szeretem a külföldön a nagy egymásraborulást, mert mi magyarok vagyunk. A jófejeket szeretem, a köcsögöket meg nem. Akkor sem, ha magyarok.

Ehhez képest eltelt úgy egy hónap, hogy magyar szót csak otthon hallottam. A ház előtt parkolt egy darabig egy magyar rendszámú Focus, de nem láttuk a tulajt. Aztán múlt hétvégén Cargo néző túrára indultunk. Még minden bizonytalan, de gondolkodtunk, hogy Ritának venni egy háromkerekűt, vagy nekem egy másikat, vagy egyiket sem, vagy mindkettőt. Találtam egy jónak tűnő boltot, ahol sok ilyen agyament kerékpár van, és elbiciztünk oda szombaton. Nézegetjük a bicikliket, beszélgetünk, szédelgünk. Egyszer csak kijön a szervíz részből egy göndörhajú fiatalember. Mondom "Hallo" erre mondja, hogy "Szia Tamás vagyok". Egyből rájöttem, hogy ő nem német, és tényleg nem. Mondjuk jól eldumálgattunk, kérdezgettünk, mesélt a biciklikről. De mondta, hogy csomó bringa nincsen itt mert most van a Berlin Velo, és ott vannak. De menjünk ki, jó lesz. 

Kimentünk, érdekes volt, láttunk pár bringát, mondjuk nem mindet, meg tudtunk próbálni 3 kerekűt is, meg Bullitt-ot is. Ahogy ott próbálgatunk, meg nézelődünk, szédelgünk, egyszercsak odajön egy hölgy, hogy "A mienket nem próbáljátok ki?". Valami furcsa biciklis utánfutót hoztak, ami rugózik ezerrel, ezért jó rossz minőségű aszfalton is. Nekem mondjuk nem jött át, de kipróbáltuk. Kiderült, hogy ők nem itt élnek, csak a kiállításra hozták a cuccot. Még tolmácsoltam is nekik, mert egy - szerintem - spanyol csávó próbált németül kérdezni tőlük. Mondtam, hogy persze beszélek németül, segítek. Aztán majdnem megbuktam, de erős beleérző készséggel rájöttem, hogy a csóka mit akar, így meg tudtuk vitatni az utánfutóban rejlő lehetőségeket.

Aztán eljöttünk. Hát egyelőre ennyi.

20160421 KITA 1

Egyértelmű, hogy ez folytatásos teleregény lesz, de elkezdem írni, mert elfelejtődnek a dolgok.

Szóval az volt a terv, hogy megérkezünk családostul, és aztán a gyerekek pikk-pakk oviba mennek, Rita németül tanul, és aztán amjd lesz valahogy. Hát lett valahogy.

A megérkezőst követő héten kinéztünk egy szimpatikus ovit. Felhívtam. A vonal túloldalán az (amúgy viszonylag kedves) hölgy éppen csak ki nem röhögött, hogy milyen marhaságot akarok én tőle. Mert nekik nincsen helyük, 2018-ig minden tele. Kissé meglepődtem, de mondom jól van, ez egy kicsi ovi, majd lesz másik. Hívtam a következőt, ugyanez. Aztán ugyanez. És megint. 

Elkezdtük körbejárni a dolgot. Nos igen, Berlin a kisgyermekesek paradicsoma. A gyermeknek 1 éves korától van lehetősége oviba járni, 3-tól pedig egyenesen jogosult. Ja, hely az nincsen elég. De jogosultság az van. Hivogatni kell őket, és majd aztán egyszercsak jó lesz.

Közben rájöttünk, hogy kell KITA Gutschein, amit igényeltünk is, közben hivogattam az ovikat, meg emailezgettem. Még reménykedtünk a csodában, vagy nem tudom miben, hogy valahol lesz hely. Persze a kollégák is mondták, hogy szar a helyzet, de nem ennyire ám. Hát, de. 

A legtöbb ovit hiába hívtam, telefont nem vették fel. Vagy ha igen, akkor nem volt hely. 2017-ig, 2018-ig, 2312-ig tele vannak. Közben bejelentkezett a védőnő, hogy akkor jönne látogatóba, mert látja, hogy beköltöztünk. Namondom, itt a tuti. Védőnő jön, meg mondja a titkos jelszót, és másnapra lesz KITA! Védőnő jött, és mondta, hogy ne izguljunk, augusztusban biztos lesz hely. Felvettük az ilyen esetekben használatos legőszintébb mosolyunkat, és azt mondtuk, "Danke". Én mondjuk kicsit mást gondoltam. Rita szerintem még másabbat. De arra nincsen is német szó!

Aztán ezen a héten hétfőn megjöttek a KITA Gutscheinok, amik - mostmár tudom - per pillanat annyira hasztalanok, amennyire csak azok bírnak lenni. De vannak. Hátizé. Hurrá. 

Ma végül felhergeltem magam, és végighívtam az összes KITA-t, ami csak szóbajött. Aki nem vette fel, annak írtam emailt. Kemény vagyok, nem ismerek kegyelmet. Ja, eredménye nem volt. De megpróbáltam!

Egy érdekes megoldás van még a csőben, itt a cégtől nem messze indul egy Elterninitiative Kindergarten, ahova bejelentkeztünk, és holnap megyünk az első megbeszélésre. Ez elvileg hamarabb indul, akár már júliusban is. Najó, nem sokkal hamarabb!

Hát, így állunk. Nem jól, viszont elég szarul.

20160312 A költözés

Minden akadály ellenére, az eredeti terveknek megfelelően, szombat reggel megkezdtük a költözködést. Valójában már pénteken, mert közbeiktattam egy céges utat Bécsbe, így csütörtök este hazaértem, pénteken a lányokat átvittem anyuhoz, és szétszedtük a konyhát. Közben elvitték a mosógépet is, így minden készen állt a pakoláshoz.

Szombat fél nyolcra mentem Mikiért, majd együtt ki a teherautóért. Egy erősen koros, majd 400ezer km-es Iveco volt a "kiszemelt" jármű. Rettenetesen nem örültem neki, de gondoltam csak kibírja. Én szépen elautóztam Csepelre, Miki pedig a teherautóval érkezett. Addig a hűtőt meg pár konyhaszekrényt kipakoltunk, majd aprénként megérkeztek a "segédek" is: Olgáék, Nóráék, Olasz Peti, Ath és Nagyabék. Így egész szép számban töltöttük a teherautót. Talán kicsit sokan is voltunk, amiből akadtak érdekes helyzetek. Például az előszoba tükör, amit a házzal kaptunk legalább háromszor került fel a kocsira, majd vissza a lakásba. Hasonló ingázást végeztek a hálószobai kisszekrényben található izzók, dugók, kapcsolók is, amik szintén a ház tartozékai voltak, de én egyszer, Rita kétszer pakolta vissza őket. De legalább a lelkesedés nagy volt. Mikor a ház javarészt kiülült, csoportosan átvonultunk a garázshoz, ahol kis tili-tolival sikerült a teherautót befordítani a sarkon, nem is törtünk össze semmit. A pakolás itt még gyorsabban ment, mert itt tényleg minden be volt csomagolva, így kb. fél óra alatt totál kész voltunk. Én idegileg is. A teherautóra fért volna még cucc, de nem akartam tovább pakolni, mert láttam a kegyetlen jövőt, amikor nekem mindezt fel kell hordanom a lakásba.

Kifelé persze sikerült a teherautót beszorítani a garász - Jetta - ház háromszögbe úgy, hogy végül a Jetta tulaját kellett felhívni, hogy álljon már legyen szíves odébb, mert baj van. Jött, odébbállt, habár éppen lelkes nem volt, hogy vasárnap hajnali 12-kor le kellett jönnie.

Innen mindenki szétszéledt, én elhaladtam a Lurdyhoz megvárni Mikit, meg Rita is odajött a bérelt Renault-val. Gondoltam, még gyorsan megtankolom az autót a Lurdy előtti Shell kútnál. Persze a kútnál ezren parkoltak össze-vissza, ami nem könnyítette meg a manőverezést. Először beálltam úgy, hogy jobbra legyen a kút, mert azt hittem ott van a nyílás, majd kiszálltam, és láttam, hogy nem, hanem bal oldalt. Naszép, akkor tolatás - semmit sem lehet látni - átállás. Mire ezt megtettem, addigra a célkút mellé beállt egy Porsche Cayenne, amitől nem tudtam rendesen beállni, csak a teherautó orrát dugtam be. Sebaj, a pisztoly odaért, megtankoltam. Fizettem, majd indulnék, de a Cayenne még mindig ott áll. Akkor tolassunk, szépen lassan, mivel semmit sem látni hátra. Egy lukkal odébb ki, majd az épület előtt balra, jobbra, és persze a kihajtóban mindkét oldalon állnak az autók. Anyád. Mindegy, itt már elmegyek, amit visz azt visz, de nekem már kicsit elegem volt. Persze végülis semmit sem kellett újravakolni, szépen elfért a jármű. Leparkoltam a Lurdy parkolójában, jött Rita meg Miki is, és elváltunk. 

Mi elautóztunk Budafokra, ahol felvettük a gyerekeket, elbúcsúztunk a családtól, és valamikor fél három körül útnak indultunk. Berlinig az út többé-kevésbé eseménytelen volt. A gyerekek többször megkérdezték, hogy hova megyünk, és mikor érünk már Berlingbe (igen, g-vel), volt kis hiszti, meg sok alvás. Valahol Szlovákiában a telefonom átállt prepaidre, tehát onnantól SMS csak jött rá, de küldeni nem tudtam. Hívni meg még úgy sem. Miki írt valamikor 8 körül, hogy fasza a gép, fogyaszt vagy 17litert. Ennek annyira nem örültem, de mit volt mit tenni.

11 után valamivel értünk "haza". A gyerekek kicsit felpörögtek az új lakásban, volt kis sírás, szaladgálás, aztán letettük a szivacsokat, és aludtunk. Fél négykor csörgött a német mobil. Miki hívott, hogy itt vannak. Lementem értük, rettenet hideg volt. A teherautóval beálltunk a ház mögé, és felmentünk a lakásba. Elkezdtem gondolkodni, hogy most visszafekszem, aludni tutti nem fogok. Inkább elkértem a teherautó kulcsát Mikitől, és elkezdtem pakolni. Sötét volt meg hideg is, és egyedül sem volt jó. Az első kör után jutottam el odáig, hogy feladom. Addigra az összes cucc kb. 1.5%-a volt kipakolva, annak fele fenn a folyosón, másik fele lenn a ház előtt. Szívem szerint lefeküdtem volna a földre magzatpózban, és zokogtam volna egy másfél-két napot, de aztán nem tettem. Terveket szőttem, hogy ha Rita felébred, akkor miként fogom rábírni, hogy villámgyorsan keressünk valami költöztető céget, aki ebben segít. Ráadásul elkezdtem érezni a hátamat is, namondom szép lesz, én itt beledöglök a cuccok meg nem mennek sehova. Aztán kicsit visszavettem, ami csak lehetett azt kocsival vittem, nem emelgettem feleslegesen, és apránként elkezdett ürülni az autó. Közben az összes gyerekcipőt sikerült szétszórni a platón, miután kiszakadt a zacskójuk. Sosem értettem, minek ennyi cipő két ekkora gyereknek, de látva, hogy milyen szépen képesek egy teljes teherautóplatót befedni, méginkább megkérdőjeleztem a szükségességét. Okosab félredobáltam őket egy sarokba, közben egy-két "ejnyeno" és ehhez hasonló azért kicsúszott a számon. Végülis az lett a koncepció, hogy bal oldalra dobáltam az apróságokat, jobbról pedig apránként ürítettem a rakteret. Persze voltak pillanatok, amikor a bal oldali kupac már akkorára nőtt, hogy nem lehetett elférni tőle, de próbáltam nem odanézni.

Aztán apránként megvirradt, a család is megébredt, majd lassanként Mikiék is. Így már kicsit könnyebb volt, és kezdtem abba a naív hitbe ringatni magam, hogy ez még akár sikerülhet is. Aztán láss csodát, alig több, mint 8 óra pakolás, és csilliárd fel-le liftezés után a platón nem maradt más, mint a hűtő, a mosogatógép, a fehér asztal, egy öngurulós kisszekrény meg a 3méteres pult. Ezek közül az első 4 szándékosan maradt fenn, mert a házba elölrőr be lehet jutni lépcső nélkül, és gondoltam inkább ott vinném be ezeket. A pult még kérdéses volt. 

Redneltünk pizzát, szerintem Berlin legrosszabb pizzásától, aki nem értette a címet, majd visszahívott még egyszer, majd a 35 perces szállítási időből lett vagy 50, majd 28cm-es pizzákat hozott 32-es helyett, majd kiderült, hogy a 4-ből egy nem is az, amit rendeltünk, és végül maga a pizza is rettenet rossz volt. Viszont így már örültünk, hogy csak 28cm-es.

Kis pihenés után nekifeszültünk az utolsó körnek, Miki előreállt a teherautóval, és szépen feltoligáltuk a cuccokat. A pult tűnt izgalmasnak, de végülis hosszában megkötve az erkélyen keresztül simán felhúztuk, csak a korláton átbillentés nem sikerült nagyon fényesen, mert az összes ujjam alákerült, de maradandó sérülést itt sem szereztem. 

Erős megkönnyebbülés volt, hogy végeztünk. Vacsorára Kebab és sör volt. Meg persze alvás.

Másnap munka, ami persze nem volt evidens, de be kellett mennem. Viszonylag jól sikerült ébrednem, habár a testem jelezte, hogy tegnap voltam egy legalább 20km-es teljesítménytúrán, de mondtam neki, hogy ez hülyeség. Otthon voltam egész nap! Este elmentünk az Obiba, vettünk csapot meg vezetéket a sütőhöz. A tűzhely elektronikáját sikerült megölnöm egy fordított bekötéssel, de a készülék működik, így ezt nem vettem magamra. Szerintem nincsen itt nálam a pákám, így javítani egyelőre nem tudom.

Kedden reggel aztán Mikiék elindultak Prágába. Sajnos a BMW-t nem sikerült felpakolni a teherautóra, így ez a fejezet még lezárásra vár - meg némi pénzmagra ;) Viszont vettünk mosógépet és ideiglenesen bekötöttük a mosogatógépet. A mosogatórea a csapot nem sikerült felrakni, mert ott még kell kicsit egyengetni. Szóval van még mit tenni.

Update: A BMW végülis egy héttel később hazakerült. Kösz Miki!

20160305 Berlin - Prága - Berlin

Mivel a cuccaim egy része a BMW-ben maradt, úgy döntöttem, hogy a szombatot - meg némi eurót - rááldozom az ügyre, és elugrom Prágába. Mivel a szervizes csak az utolsó pillanatban tudta megmondani, hogy érdemes-e menni egyáltalán, így nem foglaltam autót. Ennek megfelelően pénteken már csak 70EUR-ért tudtam egy napra bérelni egy Seat Ibiza kombit.

Szombat reggel aztán jó korán felkerekedtem, és már 8 után nem sokkal ott voltam a EuropCar neuköllni kirendeltségén. Egy kissé mogorva, de kezdetben kedves úriembernek mondtam, hogy mit akarok. Jó, adja személyit, jogsit. Adtam. Meg valami lakcím igazolást. Hát az bizony nincsen nálam, egy szaros A4-es papír, nem gondoltam, hogy mindnehova kell. Hát pedig anélkül nem lehet. Mondom, akkor itt a magyar, leszarom. De neki német kell. Az pedig nincsen. Kicsit puffogott, duzzogott, jó akkor mondjam. Mondom. Nem érti. Betűzzem. Betűzöm. D, ö, r, p .... P? Nem D? Nem bazmeg, P! Jajó. f, e, megvan. 52. Valamit kérdez, mondom második emelet. Erre "Nem, nem emelet, PLZ?" Hámondom anyád, akkor azt mondd. Mondom. Telefon? Elkezdem, hogy +36, az nem jó. Neki német kell. Mert ha valaki Németországban él annak legyen német telefonja, mondja. Kérlek, oktass még ki, mert megérdemlem. De nem szivatsz meg, van német telefonszámom, csak nem tudom. De mindjárt mondom! Megkeresem, mondom. Jól van, megnyugszik. Papírokat visszaadja, kérdezi mikor jövök vissza, mondom este, akkor ott a trezor jó? Jó.

Kapom a kulcsot, VW. Jé, ez meg mi lesz? Hát kérlek kaptam egy elég jól felszerelt VW Sportvan típusú járművet. Még navi is volt benne, ami azért vicces, mert ha az ember kér bele, az valami sok EUR. Sebaj, menjünk. 

Németországban az út eseménytelen, a telefon emlékezetből navigál a Google Maps-al, az autó meg valami besaccolt célra, én meg bízom benne, hogy a kettőből csak odatalálok. Az egész csak azért érdekes, mert spórolásból nem vettem cseh matricát. Végülis időmből kitelik, majd elautózom kis utakon.

Odafelé a gugli vitt, viszonylag rendes mellékutakon, habár egyszer belefagyott, de külnben hiba nélkül. A szervízben az ember mégiscsak beszélt angolul - vagy másik ember volt, nem tudom - így viszonylag könnyen megértettem magam, szegény BMW ott szomorkodott az autók között, szépen kipakoltam. Mondjuk nem baj, hogy jött a BMW-s csávó, mert nyitnám a Golf hátulját, nem nyílik. Keresem a gombot, nincsen. Előremegyek, hogy hátha benn van valami, egyszercsak felnyílik. Nami? A BMW-s emberke ott vigyorog, hogy a VW jelet kellett kibillenteni. Ópersze, dehülye vagyok! Akkor ledöntöm a székeket. Nézem, nincsen felül gomb. Középen van, de azzal csak a közepe nyílik le, mint sílécalagút. Szólok a BMW-s embernek, hogy lécci! Jön, nézi, egyszercsak felkiállt. Az ülőlap végénél volt mindkét oldalt ilyen heveder szerű. Na, azt kellett meghúzni. Egy darabig eljátszottam volna vele... Szóval átpakoltam, megköszöntem, eljöttem.

Visszafelé, mondom a Golfnak, hogy tied a pálya, merre menjünk. Szépen mondja, de láthatóan másfelé igyekszik, mint a gugli. Sebaj, ismerd meg hazádat, meg a cseheket is. Addig-addig vitt egyre kisebb utakra, hogy a végén sikerült egy egynyomos, havas kis ösvényre ráterelnie. Ráadásul 100m után jött szembe egy terepjáró, nyakig sarasan. Ajjaj, mi lesz itt! Nem mondom, hogy pont erre vágytam, de ha azt mondja, valahova csak kijutunk. És tényleg, pár km után megint egyre nagyobb és szélesebb utakon mentünk tovább. Aztán kisvártatva visszaértünk Németországba, onnan pedig Berlin már sima ügy. A lakásba ügyesen felpakoltam, az autót visszavittem, majd beugrottam a céghez. 

Amúgy, most már értem ezt a Neukölln sztorit. Bevallom, hogy amíg az autóbérlő helytől a Treptower parkig eljutottam, nem voltam maradéktalanul nyugodt. Olyan nyócker érzés volt, én meg nem vagyok egy tipikus hős alkat, inkább amolyan beszari féle. Nem volt jó na. De persze semmi sem történt.

Benn a cégnél végre lett internet, minden eszközöm boldogan kapcsolódott. Nézem az emaileket, írt a DHL. Hát ezek meg? Aszondja, hogy a szomszédnál van a csomagom. Óóóóó, megjött az internet!!!! Futás haza, megkerestem Frau T....-t, aki egy kedves antipatikus fiatalember személyében jelent meg, és átvettem tőle a csomagom. Ésigen! Rajta van, hogy Vodafone. Rettenetesen bonyolult volt installálni, mert össze kellett dugni a dolgokat, aztán ennyi. Azóta van internet. Öröm e bódottá!

Update: Nyilván lefotóztak útközben a rend éber őrei. 20EUR lesz, köszönöm.

20160304 Útlevél még mindig

Mivel pénteken megint 7:30-kor nyit a Bürgeramt, gondoltam odamegyek megkérdem, hogy mi van már. Rutinosan a jó ajtónál próbáltam bejutni, de aztán amikor nyitottak, akkor nem álltam sorba, hnem az őrhöz fordultam, hogy ez a bajom. Kissé hitetlenkedve nézett rám, majd megkérdezte a nevem, mire én inkább odaadtam a személyim, és mondtam, hogy 12-es ablaknál voltam.

Rögtön jött.

Jött is rögtön, kezében az útlevelemmel, szájában ezernyi entschuldigunggal. Mondtam, hogy nem gond, a lényeg, hogy meg van. Nem tagadom, meg is könnyebültem rögvest. A továbbiakban semmi extra nem történt.

Ja, időközben jártam az Obiban többször, vettem fellépőt meg seprűt. Szóval már egész otthonos a lakás. Mondjuk egy asztal-szék kombináció még nem ártana.

Update: Közben hétfőn hívtak, hogy mi van az útlevelemmel. Hámondom, már pénteken elhoztam. Ja, akkor jó :)

20160303 Laptop, útlevél

Az első eseménytelen nap az érkezésem óta. Kicsivel ebéd előtt megkaptam a laptopomat, aminek persze nagyon megörültem, és egyből komfortosabban éreztem magam.

A 11 órás nyitás után hívtam a Bürgeramt központot, ahol elővezettem a problémám. Kis várakozás után mondta a néni, hogy nem érte el őket, de írt nekik emailt, meg a telefonszámomat, hogy majd hívjanak fel. Megköszöntem.

Aznap már nem hívtak.

20160302 Bürgeramt

Nosza, ha már van lakás, legyen lakcímbejelentés is. A Bürgeramt 07:30-kor nyit, szépen odamentem 07:20-ra, aztán sétáltam egyet, mert nem volt nyitva, 35-re visszamentem, de még mindig nem volt nyitva, mivel nyilván rossz ajtónál próbálkoztam. A túloldalon nyitva volt, és hosszú sor állt az infopultig. Sebaj, időm van. A sor szépen halad, már csak egy hölgy van előttem, aki természetesen üvöltve veszekszik az információssal, valami személyi igazolvány ügy miatt. Remek, majd aztán a vad alkalmazott az én fejemet szedi le. Sebaj, egy 10 perc alatt kiüvöltik magukat, és máris én jövök. Mondom a néninek, hogy mit szeretnék, kérdi, hogy van-e mindentvivő papírom, perszevan. No, akkor időpontot kell adjon, 12:45 jó lesz? Jó nem lesz, de ha nincsen más, visszajövök. Kapok sorszámot, örülök, eljövök.

Irodában elütöm az időt valahogy délig, mert laptop persze még mindig sehol, aztán vissza az Amtba. 12:40 körül érkezem, leülök, még meg sem melegszik alattam a szék, 12:45-kor pontosan csilingel a tábla, hogy menjek a 12-es nénihez. Felslattyogok az első emeletre, néni ott vár, mondom mit akarok. Papírokat elveszi, kéri az útlevelem, meg a többiekét. Mondom, hogy ők nincsenek. Hát, akkor őket nem tudja bevinni. Ezután egy 10 percet püföli a gépet, elkéri az útlevelem, lemásolja, majd visszaadja a papírokat. Mindenkit felvitt a rendszerbe, de csak engem jelentett be, mert a többieknek nincsen itt a papírjuk, ügye. Megköszönöm, eljövök.

Megy ez, mint a karikacsapás, lakás meg hivatalos cím van, már csak egy számla kéne, és minden OK. Az irodában nézegetem, hogy mi kell még a Comdirectnek. Marioval nyomtattatok, töltögetek, ilyesmi. Aztán eszembe jut, hogy milyen hülye vagyok, lemegyek a legközelebbi bankba aztán nyitok egy számlát. Nem buziskodom itt várni a Comdirectre.

Nézzük, mi van a legközelebb? Postbank. No, akkor címbejelentőt, útlevelet .... hol az útlevelem??? Összes zseb kipakol, leizzad, kipakol, anyáz, leizzad. HOLAZÚTLEVELEM?????? Ésakkor, ófaszom. A másoló. A Bürgeramtban. Szerintem nem kaptam vissza. 

Gyors telefon, központban felveszik, Bürgeramt zárva, de holnap menjek oda, jó lesz. Anyád lesz jó, most akarok számlát nyitni!!!!

Írom Ritának, hogy baj van, kérdi, hogy személyim van-e? Végülis van, azzal is lehet számlát nyitni. Gondolom. Remélem.

Hol is tartottam? Jaigen, Postbank. Címbejelentőt, személyit elővenni, és mehetünk is. Átsétáltam a közeli bevásárló központba, ahol a postán megkérdeztem, hogy mi kell ahhoz, hogy számlát nyissak. Volt egy kis értetlenkedés, hogy akkor most időpontot kérek-e vagy sem, de mondtam, hogy ha lehet most üstöllést, akkor hajrá! Lett is hajrá, habár a néni kicsit bizonytalan volt helyenként, de ügyesen végiglavírozott a processzen. Lett is számlám, juhú!

Vissza a céghez, majd ha mrá van számlám, akkor tudok internetet rendelni, és villanyt átiratni is. Ezeket gyorsan még megejtettem, majd békésen tértem haza abban a tudatban, hogy vagy lesz útlevelem, vagy nem. 

20160301 Dörpfeldstrasse

Első nap az óvodában. Vagyis nem az óvodában, hanem az új munkahelyen. Illetve amúgy nem is az első, mert már tegnap is benn jártam. És különben is, nem is emiatt érdekes ez a nap. Hanem azért, mert leszerződünk a lakásra. 10:00-ra kellett az Uhlandstrasse 28-ban lennem, ami persze teljesen máshol van, mint ahol én dolgozom vagy a hol a lakás van. Szóval 10-re ott, majd 12-re a lakásnál, Wohnungsübergabe.

10-re sikerült pont odaérni az irodába, ahol Herr Jung már várt. Még szokom ezt a Herr ez, Herr az kommunikációt, nekem kicsit túl formális. Namindegy. Papírokat átnézzük, aláírjuk, pénzt átadom, örül. Aztán kicsi nyűglődés a kulccsal, hogy mi legyen, végül kitalálják, hogy legyen nálam a kulcs, mert 13 órakor úgyis én találkozom a Herr Paterna-val. Várjál mondom, 12! Nem, 13. Az volt a levélben. Persze nem az volt, de egy Herr Junggal nem vitatkozik az ember. Jól van. Szóval a kulcs. Hogyakkor nekem adja, de ír róla papírt. Jól van. Fogta magát lefénymásolta a kulcsot, fölé kézzel odaírta, hogy átadta nekem, és én meg szépen aláírtam. Gondolkodtam is, hogy minek fénymásolunk kulcsot, dehát végülis ez itt már nyugat, mit tudhatom én azt...

Elbúcsúztunk, eljöttem Herr Boettcherrel együtt - ő volt az ügynök. Beszélgetünk, sétálgatunk, mondja, hogy ő itt jobbra el, mondom jó, és tovább ... de hol vagyok??? Kiderült, hogy a kijáratnál jobbra fordultam, pedig balról jöttem, így hiába mentem vissza ugyanazon az úton, nem ugyanoda jutottam. Naszép. Első nap eltévedek. De én már oda vissza nem megyek, csak lesz itt is valami! Lett is, U-Bahn megálló. Az jó lesz, elvisz az S-Bahn-ig, majd onnan a céghez. Azt nem gondoltam, hogy itt az U-Bahn olyan lassú, hogy gyalog megelőzöm. No, sebaj, 3 átszállással, 1 óra utazással visszaértem a céghez. Vagyis be. Ott meglepődtek, hogy mit keresek itt, mondom no para, csak Wohnungsübergabe 1300, nem pedig 1200!

Fél1-kor elindulok, hogy akkor megyek lakást átvenni. Persze papírt nem vittem magammal, pedig fel volt írva a Herr Paterna telefonja meg neve is, dehát csak nem fog kelleni. Szépen 13:00-ra odaértem. A Herr Paterna éppen a helyi mindenessel értekezett. A nevem már ki volt írva a postaládára. Megható pillanat. Megnéztük a garázst, meg a lakást is. Felírtuk az összes mérőóra állást, megkaptam a kulcsokat. Időközben Herr Jung átküldte a papírt, amivel be tudok jelentkezni a lakásba, szóval gyönyörűen haladtak az események. 

Visszamentem az irodába, ahol még mindig nem volt laptopom, majd este 5 körül elmentem a főpályaudvarra, hogy megkeressem a csomagjaimat, ami elsőre nem, de másodikra sikerült. Majd a rengeteg motyóval felszálltam a tömött S-Bahnra, és elmentem az Adlershofig. Innen kicsit messzinek tűnt a lakás, dehát 500m-re nem fogunk taxit hívni vagy villamosra várni! Szépen elvonszoltam magam meg a 3 csomagom a lakásig. 

Amennyire felemelő érzés az embernek a "saját" lakásába belépni Berlinben, annyira lesújtó az üres, visszhangos lakásban letenni a földre a matracot és ráfeküdni. Bevallom, nem volt jó. De azért valamennyit aludtam. Mondjuk inkább köhögtem sokat.

20160229 Megérkezés

A vonaton aztán minden simán ment. Volt helyem, igazából egyedül ültem egy fülkében. Tudtam szundikálni kicsit, és végül időben beértünk Berlnbe. A főpályaudvaron leraktam a 2 nagy csomagom, majd a kis gurulóssal elindultam az irodába. Sajnos a bankkártyámat nem ette meg az automata, és 50-est sem fogad el, így csak egy jegyet tudtam venni. Ezzel eljutottam a cégig, ahol szépen fellifteztem a 23. emeletre. A kollégák kedvesen fogadtak, és nem röhögtek nagyon hangosan, amikor elővezettem az ideérkezésem történetét. 

Az iroda kedves, családias, egyelőre tetszik, de nyilván nem az első napokban fogják megutáltatni velem a helyet. Hétfőn a laptopomat még csak megnézhettem, mert az account még nem készült el. Én viszont igen. Az előző napi események hatására valami 3 óra körül mondtam Olivernek, hogy kösz ennyi, megyek, és elmentem a Heli Hotelbe, ahol egy éjszakára volt szállás foglalva. Ez inkább egy Hostel, de amúgy tiszta, kellemes, nem volt vele gond. Elugrottam még valami kajáért a közeli Aldiba, majd lepihentem. 

Ja, napközben persze még egyeztettem Gáborral és a szervízzel, hogy mi legyen. Az volt a mondás, hogy kapun aznap árajánlatot, de persze csak a felmérésre kaptunk, és mondtuk, hogy OK, csinálják.

20160228 Gyilkos hétvége

Elérkezett hát az utolsó hétvége is. Mivel a következő keddtől (2016.03.01) Berlinben kell dolgoznom, jól át kellett gondolni a lépéseket. El kellett juttatni a Fityót Martfűre, el kellett menni a szombat esti partyra, elvinni a gyerkőket anyuhoz, majd visszahozni, és végül elindulnom Berlinbe. Vonattal.

A terv szép volt és letisztult: Pénteken leadok mindent a cégnél, utána Peti elvisz a műhelybe, onnan a Pandával hazamegyek a gyerekekért, elvisszük őket anyuhoz, onnan haza, alvás. Eddig igazából így is történt. Annyi érdekességgel, hogy a Panda anyuhoz odafelé bekapcsolta a piros lámpáját - víz felforrt - és nem is kapcsolta le. Felhívtam Petit, mondta, hogy nem baj, szar. 

Másnap reggel fogtuk a nagyszülőket, egyenletesen elhelyezkedtünk a 2 Fityóban, és megindultunk Martfű felé. Az út lassú volt, de eseménytelen. Az 5-ös - 405-ös - 40-es - 4-es - nemtomhanyasmartfűfelé utakon közeledtünk a célunkhoz. Egyszer megálltunk fotózkodni, de ennyi. Martfűn gyors ebéd, majd indulás vissza. A Panda remekül zenélt, az autóutas szakaszokon 120, azon kívül 100 körül csorogtunk haza. Aztán a 405-ösön, még at M5 előtt a fűtés elkezdett rakoncátlankodni, majd kisvártatva az autó mintha gyengült volna. Nem volt nagy különbség, de már nem volt annyira lelkes, ha 100 fölé mentünk. Namondom, itt valami nem jó, meg kéne állni. Az volt a terv, hogy elmegyünk a dabasi Shell kútig, és majd ott megnézem, mi a stájsz. Nem mentünk. Dabas előtt pár kilóméterrel azt mondta a drága kisautó, hogy ő itt most megpihenne egy pöttyet. Megálltunk, megnéztük, Petit felhívtuk, vizet beleöntöttük, majd indítóztunk, vizet kinyomta. Nem örültünk. Tudományos megállapítást nyert, hogy az autó hengerfejes. Ó hogyafasz... Ejnye no, mondtam erre! Peti szerencsére épp nem Mozambik alsón szürcsölgette az almakoktélt, így autóba ült, és értünk jött. A várakozás percei csak úgy suhantak, node Dabas nem a világvége, egyszercsak megérkezett. Autókat összekötöttük, irány a műhely. Maga a vontatás szót sem érdemel, habár mindenképp éerdekes kooperáció 2 ember között. Szerintem egész jól sikerült, csak 2-3x akartam leszakítani az Alfa hátulját.

A műhelyből aztán Peti hazavitt, elbúcsúztunk. Ismét. Kis pihenés után felszálltunk a 148-as buszra, ami szépen elvitt a HÉVig, ami szépen elvitt a 4-6-os villamosig, ami szépen elvitt a Nyugatiig, ahol kinyomtattuk a vonatjegyet - hogy ne kelljen majd másnap csomagokkal küzdeni - ahonnan elsétáltunk a Broadway Clubba. 

Odalenn többeknek elmeséltük vidám kis történetünket, egészen addig, míg Gábor ki nem találta, hogy miért is nem használjuk az ő BMW-jét, amíg nem lesz más megoldás. A hangya szépen belemászott az agyamba, és innen nem is költözött ki. Hazafelé Ritával átrágtuk a dolgot, pro-kontra, és a pro nyert, így gyorsan írtam egy SMS-t Gábornak, hogy reggel beszéljünk. Reggel hívtam, megegyeztünk, autóért elmentünk, elhoztuk. Így tehát a vonatra készülődés helyett egy szép zöld kombi 520D állt az udvaron, várva a felszállást. Node előbb még elugrottunk vele a gyerkőkért, meg a garázsba pár apróságért - ha már kocsival megyek egyedül, használjuk ki alapon - meg lemosattuk, megtankoltuk. Otthon bepakoltuk, és talán fél7 körül elindultam vele a távoli Berlinbe. Az út eseménytelen volt. Az autót nagyjából stabil 140-el tempomattal hajtottam, Berlin apránként közeledett, Budapest távolodott. Gyönyörűen átjárt a boldog új jövő érzése csakúgy, mint a kissé keserű elválás a múlttól. Csak ritkán álltam meg egy kávéra vagy pisire, az első indulás után soha többé nem indult el a navi, de nem zavart, mert egyrészt a telefonom tudta az utat, másrészt Berlinig még vakon is eltalálok. Gondolatban elképzeltem, ahogy az autó néhány, de zavaró hibáját kiküszöbölöm, és amíg Gábor el nem akarja adni, vagy a család meg nem unja, addig boldogan ingázunk vele Berlin és Budapest között. Eljött Györ, Bratislava, Brno, Prága ... ja, az nem. Brno után, de még Prága előtt aztán az autó antiszociálissá vált. A 140-es tempomat ellenére gyorsulni kezdett. 143-145-148. Mijafasz? Gondolta hősünk, vagyis én, és kikuplungoltam, mire a motor felbőgött, majd leejtette a fordulatot alapjáratra, és ott maradt. Hozzáadott értékként kigyújtotta a kis sárga háromszöget, magyarul a csekkendzsin lámpát. No, ennek a fele se tréfa, Berlin még nincsen gyalogtávolságra, de nyilván csak valami apróság. Benzinkútnál leállok, hagyom járni a motort, hogy hüljön. Kicsit talán kattog alapjáraton. Jó, hogy dízel, de előtte nem volt ilyen. Hívom Gábort, mondom mi van. Mondja, hogy fogalma sincsen. Az jó, mert akkor pont ugyanannyit tudunk. Megegyezünk, hogy megnézegetem a vizet, olajat, aztán megyek tovább. Víz OK, olaj épp a minimumon. Kicsit törtök rá, majd indulok tovább. A motor hallhatóan csörög, de mintha kicsit jobb lenne, Nem is nagyon hajtom, óvatos 100-110. Azért a következő benzinkútnál megállok, olajnézés, töltés. Nagyjából sejtettem, hogy valami nem fasza, de mit csináljon az ember fia éjszaka Prága előtt 70km-rel? Az volt a terv - deja vu, mi? - hogy Prágáig már csak eljutunk! Szépen kifordulok az autópályára, az autónak nem sok ereje van. Beállok egy 90-el menő kamion mögé 2cm-re, gyakorlatilag nulla energiával húzatom magam. Haladunk is, minden OK, meg lesz Prága, már csak 30km! Aztán jön egy emelkedő, no nem a Himalájára felvezető, csak egy kisebb domb. A kamion elhúz, és sejtem, hogy ez azért nem fasza. Tolok neki egy negyediket, és minimum gázzal nógatom, hogy menjünk fel, utána jó lesz - persze nem tudom jó lesz-e, de hiszek benne - de nem akar menni, aztán még egy harmadik, de már látszik, hogy nem lesz meg, vészvillogó, leállósáv, megállás. 

Kiszállok az autóból, mögöttem akkora füst, hogy a kamionok csak úgy előbukkannak a semmiből. No, ennek a fele sem tréfa, ezt is szétbasztam. Álldogálok az autó mellett, ilyen még sosem volt velem, fogalmam sincs mi legyen. No, akkor haladjunk előre. Felhívom Gábort, hogy szerezzen valami helyi kontaktot, meg Ritát, hogy nézze meg mikor megy a vonat Prágából - aminek a jegyét szerencsére bedobtam az autóba, mert lusta voltam bevinni a lakásba. Aztán felhívom a 112-t, hogy mondjanak valamit. Adnak 3 db 4 jegyű hívószámot, amelyik persze nem hívható a mobilomról - segítőkészség 0. Akkor nincsen más hátra, valahogy tovább kell jutnom, a telefon lámpájával kezdek körözni az érkező autóknak. Persze senki sem áll meg - én sem állnék. De aztán mégis, valaki lehúzódik, és 100m-re bekapcsolja a kék villogót. Ja, egy rendőr. Jól van. Kérdem beszélnek-e angolul-németül-magyarul? Nem, de csehül igen. Az jó. Aztán megértik mi a baj, kérdik, hogy egyedül vagyok-e. Jól van, majd lesz valahogy. Közben forró drót Ritával a vonat miatt és Gáborral, hogy hova vigyük az autót. Egyszercsak jön egy sárga villogós autó, de ez még nem a tréler, csak a biztosítás, rendőrök el. Közben Gábor szerez valami Cseh kollégát - neki innen is köszi - aki beszél a villogóssal, de azok semmit sem tudnak. 15-20 perc múlva jön a tréler, BMW-t fel, beülünk, indulunk. Cseh kollégát megint hívom, hogy egyeztessen a sofőrrel. Megbeszélik, hogy elviszik az autót a Gábor által kinézett szervízbe, engem meg a buszmegállóba, ahonnan mehetek amerre látok.

Kisvártatva megérkezünk a szervízbe, ahol egy kissé álmos őr fogad, majd lerakjuk az autót. A tréleres 120EUR-t kér. Pont van nálam annyi. Aztán indulunk, hogy kidob a busznál. Kérdem, hogy nem vinne-e inkább be a vonathoz. De persze, 50EUR. Anyád mondom, illetve csak gondolom, kicsit alkudozom, de aztán belátom, hogy nem sok értelme, elfogadom. Talán 20 perc múlva kirak az állomáson. Hajnal 2 óra van. A vonat 4-kor indul. Ja, és az állomás 3:15-ig zárva. Igazából már meg sem lepődtem.

Update: Közben kiderült, hogy az autó turbóhibás. A javítás 300-500eHUF lesz. Szerintem megérte.

201602 Készülődés

Viszonylag nem meglepő módon a február a készülődéssel telt. Listákat gyártottunk a teendőkrők Magyarországon és Németországban. Rita lakásokat keresett, én pedig odabenn a felmondási procedúrát kezdtem végigjárni.

Köszben február 3-4-én Münchenbe kellett mennem egy Nokiás megbeszélés miatt. Gondoltuk, mekkora terv, hogy akkor onnan átugrunk Berlinbe, és nézünk pár lakást. A kifele úton telefonáltam párat, de nem nagyon tudtunk érdemben lebeszélni semmit. A Schufa hiánya sem segített.

(Ezt ide beszúrom: Németországban a lakásbérléshez kell a Schufa. Ez egy bonitásvizsgálat, hogy nincsenek-e ki nem fizetett tartozásaid, stb. Igenám, de ilyet csak az tud kérni, akinek van Németországban bankszámlája és lakcíme. Nekünk pedig egyik sem. Sőt, azért megyünk, hogy legyen lakcímünk. Ez így viszonylag egy ördögi kör, nem létező kijáratal)

Végülis összesen talán 2 lakást tudtunk megnézni, de kértek mindenféle papír másolatot (iratok, Schufa, bérigazolás, stb) amik nem voltak. Úgy döntöttünk, hogy erre még kicsit rákészülünk, és majd legfeljebb az utolsó hétvégén (20-21) kimegyünk Berlinbe.

A folyamatos készülődés mellett szereztünk egy garázst - már fogalmam sincs mikor - és február 13-án pedig megtartottuk a búcsúpartyt. Az időjárás félig kegyes volt hozzánk, mert ugyan a nap nem sütött, de a kezdésre az eső pont elállt.

17-én szerdán aztán elkezdtem hivogatni a lakásokat. Telefonáltam vagy 40-et, kiküldtem ezer emailt, és sikerült 1 lakást lebeszélni, meg még egyet félig. Nem voltam túl boldog. Aztán a hét hátralévő részében sikerült 4 Besichtigungot biztosra leegyeztetni, amire azt mondtam, hogy ezért érdemes kiutazni.

Szombat 13:30, Hoffmannstrasse. Az első Besichtigung Berlinben. Kicsit izgultunk. A ház előtt lassanként gyűlnek a népek. Tudtuk, hogy ez ilyen tömeges rendezvény, de azért reméltem, hogy nem leszünk 20-an. Hát, 20-an talán nem, de 15-en biztos. A lakás amúgy annyira nem jó. Nagyjából U alakban, sok kis szoba, végig szőnyegpadló. Azért a papírokat otthagytuk (elővezettük, hogy nincsen Schufa, megértették).

Sajnos az időjárás az egész hévégén elég vacak volt. Szeles, hideg, esős. Így a Besichtigungok között csak autóztunk, nézelődtünk a városban, de nem nagyon sokat sétáltunk.

Szombat 18:00, Puderstrasse. A lakás a cégtől 5 perc gyalog. Max 10. A család Myanmarba megy dolgozni, így fix másfél évra adják ki, bútorozottan. Ennek előnye, hogy a költözés leegyszerűsödik, hátránya, hogy nem a saját bútoraink között élünk. A lakás amúgy nagyon szép volt, a család kedves. Otthagytunk minden papírt.

Este írt a vasárnap 11 órás, hogy ne menjünk, mert időközben kiadta. Na, tesség. Ráadásul megnéztük kivülről az utolsót már, ami majd vasárnap 4 órakor lesz, és nem nagyon tetszett a hely. Szembern a börtönnel, egy kicsit távol mindentől. Kicsit elszomorodtunk.

Másnap reggel aztán kicsit nyomottan is ébredtünk, egész nap semmi, aztán majd 4-re mehetünk egy béna lakást megnézni. Rita erőltette, hogy még keres, és hívjam ezt meg azt. Nem nagyon akartam vasárnap f9-kor hivogatni embereket. Végülis talán egyet felhívtam, meg párnak írtam, de semmi. Aztán Ritának eszébe jutott, hogy ő látott egy hirdetést, ahol a címben benne volt, hogy 21-én 11:00-kor Besichtigung. Nosza nézzük, a Hoffmannstrasse-tól nem messze, Dörpfeldstrasse. Jól van, menjünk. Előtte még beugrottunk reggelire egy nagyon ellenszenves nénihez, akitől megkérdeztem, hogy tojás van-e, de nem értette. Rita állította, hogy Ei helyett Eis-t kértem, ami akár lehet is, de ettől még a néni undok volt. 

Vasárnap 11:00, Dörpfeldstrasse. A ház előtt egy szem ügynök fagyoskodik. Sehol senki. Kicsit furcsa. Aztán felmegyünk, megmutatja a lakást. Láthatóan le lett lakva, amit aztán felúítottak, több kevesebb sikerrel. A padló új, a falak javarészt fehérre festve. Enyhe cigiszag, de nem vész. Büdilakás. Amúgy az elosztása messze van a tökéletestől, de már a vállalható kategória. Itt is elmondom, hogy a Schufa gáz. Ember megérti, sőt kifejti, hogy neki furcsa, hogy Berlin ilyen multikulti, de külföldiként itt elkezdeni kicsit nehézkes. Garázs van, plusz 70 EUR. Rendben. Papírokat otthagyjuk, elköszönünk. 

Azt már nem is tudom, mit csináltunk 4 óráig, de aztán eljött az utolsó látogatás is.

Vasárnap, 16:15, Herr Clemens Teske. A címre már nem is emlékszem. Mi ott voltunk időben, Herr Teske sehol. Aztán felhívtam, hogy mi van? Mondta, hogy épp lakást mutogat valakinek. Mindjárt jön. Kisvártatva jött, felmentünk. A lakás legalább annyira fura, mint a környék. Eleve az erkélyen keresztül kell bemenni, odabenn ilyen üvegkalicka minden. Szóval nem igazán ragadott magával. Ráadásul Herr Teske nem értette a Schufa problémát. Mondta, hogy kell Schufa. Mondom jó, de nincsen, mert nincsen címünk Berlinben. Jó, de akkor hol lakunk? Budapesten. Nem, Berlinben hol lakunk? Nem lakunk itt! Nem érti. Szóval vele nem jutottunk semmire. Mondta, hogy ha lesz Schufa, akkor jöjjünk vissza. Tuti visszajövünk.

A hétvége mérlege a következő volt: A büdi lakás lenne a legjobb. Aztán a közeli, ami bútorozott. A Hofmannstr nem nagyon volt kívánatos, Herr Teske lakása pedig eleve kiesett, mert ott sem hagytunk semmit. 

Eljött tehát az utolsó hét. Időközben valamikor foglaltam egy repjegyet hétfő (február 29) estére. Hétfőn, mire hazaértem, nagy volt otthon az izgalom. Volt hívás meg SMS is jött a német számra, hogy a büdi lakást "megnyertük". Hihetetlennek tűnt, hogy így elsőre sikerül, de némi levelezés után már biztossá vált, hogy minden rendben. 1-jén szerződünk. Akkor viszont új terv kell:

- 12-én költözünk.

- Nekem addig valahogy el kéne lakni a lakásban, tehát legalább egy nagy bőrönd kéne. De mivel Oliver szeretett volna velem hétfőn találkozni úgyis, nézzük meg, mit tud a vonat. 50 EUR és 3 bőrönd felfér. Ez lesz a tuti!

- A költözéshez kell teherautó, Rita intézett azt is.

- Meg sofőr, ezt Miki vállalta.

- Meg emberek felpakolni, erre ősszehívtam a barátokat.

Minden csodásan alakult. Mondtam is Ritának, hogy valami rossznak mostmár kell történnie...

2015 Előzmények

Valamikor 2015 októberben kezdődött. Marioval skype-oltam, és mondtam, hogy szóljon, ha kell ember, mert mennék Berlinbe. Tényleg? Tényleg. Mert ők éppen keresnek Product Managert. Szó szót követett, majd Mario megkérdezte Olivert, Oliver Rolandot. Mindenki rábólintott, és elindult a processz.

A terv az volt, hogy január 1-től már Berlinben kéne lennem és az SCR-t lökdösnöm egy boldogabb jövő felé. De persze a sors – és még inkább a Siemens processzek – közbeszóltak. Az idő java részében nem történt semmi, csak vártam. Elküldtem az önéletrajzomat Olivernek, majd Magdalenának is. Aztán semmi. Egyszercsak, November vége felé keresett Magdalena, hogy beszéljünk. Beszéltünk. Elmondta, hogy a munkavégzés helye Berlin lenne, és hogyan tervezem, mondtam, hogy mennék családdal. Jó, akkor még a héten lesz egy “rendes” interjú is, jó? Jó. Persze a héten nem lett, de a rákövetkező héten már igen. Szépen előre betervezve, Oliver + Magdalena + én. Pontosan nem értettem, hogy Oliver mit akar még tudni rólam, de ha ezt akarják. Aztán kiderült, hogy ő semmit. Dehát a folyamatok. Végül a telkóban ketten voltunk Magdalenával, ahol megkaptam a sztenderd HR kérdéseket: „Mit mondanának rólad a barátaid, munkatársaid?“, „Mi az 5 legjobb/legrosszabb tulajdonságod?“. Ilyesmi. Eddigre kiderült, hogy a januári kezdést azt buktuk, mert már november vége volt, vagy talán december eleje is. Sebaj, majd február 1. De innen csak a csend következett. Egyszer még felhívott Oliver, kikérdezett néhány részletről, de ennyi. Megnyugtatott, hogy én vagyok a befutó, és csak türelem, jó lesz. De aztán csend. Közben kiderült, hogy a hivatalos kiírás is megtörtént, amire jelentkezett vagy 20 ember, akiket szintén ki kellett szűrni, így maradtunk 3-an, de jó vagyok. Közben egyszercsak felmerült, hogy még hivatalosan, a Siemens weboldalon keresztül nem is jelentkeztem, tehát benne sem vagyok a listában. Húhahúha, akkor ezt gyorsan pótoljuk. Valamikor december közepe táján írtam Magdalenának, hogy lassan valaminek történnie kéne, mert necces az a február 1! Erre mondjuk nem válaszolt, de Olivertől kaptam SMS-t 20-án, hogy 22-én lesz időpont a CEO-val és döntés. Aztán 23-án este 9-kor írt Oliver, hogy beszéljünk. És igen, döntés az nem volt, CEO elment síelni, vagy nyaralni, vagy a frász tudja, de már nem elérhető. De ne aggódjak, kellek én, csak kicsit tolunk a rajton. Legyen mondjuk március 1.

Nem tagadom, kissé csalódott voltam. Már-már el is engedtem a történetet. Tudtam, hogy január eleján még semmi sem történik, tehát ha egyáltalán addigra még kellek, akkor is azt max január közepén fogom megtudni. Sebaj, lehet áprilisban is kezdeni. Hát nem?

Aztán – meglepő módon – január első hetében nem történt semmi. A másodikban írtam Olivernek, hogy lesz-e valami, ő mondta, hogy utánanéz. Aztán írt Magdalena, hogy nyugi van, a process fut. Halad. Január utolsó előtti hetében, kedden volt időpont a CEO-hoz, ahol minden eldőlt volna, de aztán pesze nem. Vagyis nem tudom, hogy mi nem, de nem. Amikor kedden Mario rákérdezett Olivernél, hogy mi van, akkor csak annyit mondott, hogy válasszunk egy másik “D”-vel kezdődő napot a héten. Donnerstag. Na, majd akkor. Mivel már közeledett január vége volt, nem bántam volna, ha mihamarább döntés születik, hiszen nekem fel kel mondanom a cégnél. Aztán csütörtökön mondta Oliver, hogy jók vagyunk, mindenki aláírt mindent. Magdalena nemsokára keres. De nem keresett. Jött a hétfő, a kedd, semmi. Írtam neki, hogy mi van, írta, hogy valami approvalra vár még. Én azt hittem, már mindenki jóváhagyta, szóval jeleztem Olivernek, hogy valami nem OK. Ő lökött egyet a rendszeren, kiderült, hogy csak valaki félreértett valamit, és akkor nem is az volt, hanem emez. Aha. Mindegy. Szerdán aztán felhívott Magdalena, hogy felvennének, ez az ajánlat. Kicsit rágtam rajta, kettőt visszakérdeztem, és elfogadtam. Elfogadtuk. Csütörtökön megegyeztünk. Namondom, ide nekem a szerződést, mert akkor üstöllést fel is mondanék. Jaaaaa, hát az nem úgy. Szerződés majd. Egyszer. Most csak nyugodtan mondjak fel. Ó, persze, állati nyugodtan felmondok. Kicsit rágódtam ezen, közben írt Oliver, hogy beszéljünk. Beszéltünk. Megnyugtatott, hogy beszélt Rolanddal, és igaz, hogy még nincsen szerződés, egy mondjak fel nyugodtan, van gentlemen’s agreement. Hátjó, legyen, egyszer élünk. Így 2016 január 29-én pénteken felmondtam.