Szófia - Budapest 15 óra alatt ... noooormális???

A terv

Amikor kitaláltuk, hogy egy napra kiugrunk Szófiába tudtuk, hogy nem lesz egy pihentető túra. De azért akkor még jó ötletnek tűnt.

E hét csütörtökön egy napra Szófiába kellett mennem megbeszélésre. Logikusnak tűnt, hogy kiugorjak repzivel, ám mivel Dorina őszi szüneten volt, gondoltam menjünk ki mindketten kocsival. Szerda este ki, péntek délelőtt haza, mert délre itthon kellett lenni. A kifelé út eseménytelenül telt. Szokás szerint 7 és fél óra alatt kiértem Szófiába, majd egy rövid alvás után nekikezdtünk a csütörtöknek. Számomra az irodában, Dorinának a belvárosban alakult az elvárásoknak megfelelően a nap. Estére jó fáradtan elmetünk vacsorázni a Pod Lipite nevű vendéglátóipari egységbe, majd viszonylag korán lefeküdtünk.

Akkor induljunk haza

Pénteken - magyar idő szerint - 4-kor keltünk, hogy egy fél 5-ös indulást követően délre mindenképp hazaérjünk. Pakolás, fürdés, öltözködés, indulás. A bolgár-szerb határig remekül haladtunk, forgalom alig, a tempó kellemes, a határon szinte senki. Mire odaértünk, már lassanként világosodott is, szép napnak néztünk elébe. A bolgárok szinte kérdés nélkül kiengedtek, épp csak belepillantottak az útlevelünkbe. A szerb oldalon elkérték a zöld kártyát, amit annak rendje módja szerint át is adtam. A határőr azonban felhívta a figyelmemet, hogy a papiros már lassan 2 éve, 2009.12.31-én lejárt. Remek. Újabb van? Nincsen. Akkor tessenek félreállni. Félreálltunk. Kissé tört angolsággal elmondta a szerb szerv, hogy ha előre sétálok mintegy 100m-t, akkor ott tudok venni biztosítást. Sejtettem, hogy nem a netrisk.hu legjobb ajánlatai közül válogathatok majd, de már így is 10 perce a határon vesztegeltünk, nekünk meg haza kell érnünk, így nem tétováztam, előreszaladtam. Persze elsőre a rossz ajtón mentem, ahol egy kedvetlen szerb hölgy szerbül elmondta nekem, hogy ez nem az a hely, hanem a másik ajtó. Az mondjuk nem nagyon zavarta, hogy egy büdös szót nem értek szerbül, és hiába is próbáltam erre felhívni a figyelmét. A metakommunikációs jeleit követve kiléptem az ajtón, és bekopogtattam a szomszédos sötét kalickába. Ott hirtelen egy 40W-os lámpa villant a szemembe, de mint utóbb kiderült, a helységben még mindig a kedves kis izzó volt a leglángolóbb elme. Miután a benn ébredező személyzet kinyitotta az ajtót, kettévágtam a cigifüstöt, és behatoltam. A helyiség bútorzatát szerintem A Tanú című filmből vételezhették, legalábbis a hangulata és a minősége mindenképp az 50-es éveket idézték. Mondom, hogy szeretnék zöld kártyát. Egy fecnire odaírja, hogy 115EUR. Az jó, mert van forintom sok, levám nem olyan sok.

Mondom neki: Forint?

Mire ő: Nye!

Mire én: Leva!

Mire ő: Nye!

Mire én: Kreditkard?

Mire ő: Nye! Euro, dollar!

Mire én: ööööööööööööööö forint?

Erre már semmit nem mondott. Úgy érezte - mint később kiderült helyesen - hogy az ő rövidke epizódszerepe ebben a remek kis sztoriban véget ért. Sajnálatos módon sem verbálisan sem tettlegesen nem tudattam vele, hogy mit gondolok róla, csak visszakocogtam a kis kék emberkéhez. Mondom neki szar van, mert néni köcsög, vagy csak nem akar segíteni, de van kreditkardom, csak nem fogadja el. Reméltem, hogy a kis kék emberke erre valami biztatót mond majd. Háááát, nézőpont kérdése. Felajánlotta, hogy élvezzük még egy kicsit Bulgária vendégszeretetét. Végül is, van ebben pozitív üzenet. Próbáltam egy rövid angol körmondattal tudatni vele, hogy veri important, hogy hazajussak, és kásztömer míting, és idefele is átjöttem, és láthassa, milyen szépen megvagyok, és plíz! De vagy nem értette, vagy csak nem érdekelte, vagy mindkettő, de szépen komótosan megírta az elbocsátó szép üzenetünket, és átirányított a kilépési oldalra. Meglepő módon simán kiengedtem Szerbiából, pedig még kicsit kekeckedhettek volna. Bulgáriába a belépéssel nem volt különösebb probléma. Mondjuk nem kérdezték, hogy honnan jövünk, és hova tartunk, pedig lehetett volna nagy nevetés. Legalábbis a részükről.

Na most mi legyen?

Visszatértünk tehát Bulgáriába. Amúgy szeretem Bulgáriát. Na, ennyire azért nem. Miután az összes lingvisztikai leckét végigvettük a "Káromkodjunk helyesen magyarul" című sokkötetes alkotásból megpróbáltam végiggondolni, hogy mi lenne a helyes eljárás. Vissza tudok menni Szófiába, ahol leveszek 115EUR-nak mgefelelő Levát. De utána ezt át kéne váltani EUR-ra, amihez kellene egy bank. Azok viszont ~10 előtt nem hiszem, hogy nyitnának. Azzal viszont bukunk ~4-5 órát. És akkor nem leszünk otthon 12-re. Vagyis, már sehogysem. Így utólag még lenne pár jó gondolatom, ahol egy hotel recepcióján próbálnánk Levát EUR-ra váltani, de akkor ezek nem jutottak eszembe. Ráadásul kialakult bennem egy furcsa érzés, hogy ma nem kívánok belépni Szerbiába. Akkor mi legyen? Irány Románia. Románia, keleti szomszédunk, van nekik rengeteg hegyük, leginkább a Kárpátok, meg van nekik Erdélyük is, de jelen esetben nem ezekért a dolgokért kedveltük meg őket. Sokkal inkább azért, mert Románia tagja az EU-nak. Így minden valószínűség szerint EUs állampolgárként simán átkelhetünk Románián még akkor is, ha nem rendelkezünk egy db A4-es zöld papirossal. Gyors útvonaltervezés, és elindultunk északnak.

Új utakon

Egy darabon visszamentünk Szófia felé majd onnan át a 81-es útra és irány Montana. Kellemes, rossz minőségű hegyi szerpentinen araszolgattunk északnak, a 0 fokon éppen innen, a rosszulléten túl... Az út vagy hepehupás vagy végtelenül csúszós volt. Habár a magasabb részeken, ahol a hőmérséklet 1-2 fok körül volt igyekeztem lassabban haladni, mégis többször megcsúsztam, egyszer egész szépen keresztbe is álltam. Habár a tempó jelentősen elmaradt az elvárttól, szépen haladtunk Montana felé. Mivel Montana után az iGO mindenképp szeretett volna egy rövid szerbiai kitérőt eszközölni elvettem tőle az irányítást és becéloztam Vidint, ahonnan - reményeim szerint - egy rövid kompolással eljuthattunk volna Romániába. Vidinig szinte simán eljutottunk, a korábbi kacskaringó után felszabadultan, a megengedett sebesség másfél-kétszeresével osontunk előre. Szerencsére a helyi sebességmérő erők vagy aludtak, vagy csak nem voltak elég éberek, de egyel sem futottunk össze. Vidint nem sikerült megkerülnöm, mivel a "ферибот" felirathoz csak későn kötöttem a kompot, így a belvároson áthaladva, egy újabb "festői" kisvárost megismerve értünk el a határállomásig majd a kompig. A határőrök simán kiengedtek Bulgáriából, sőt miután megtudta, hogy a Nokia Siemens Networksnél dolgozom, villámgyorsan elmondta, hogy a kínaiak jobb telefont gyártanak, mint a Nokia. Na, ezen nem vesztünk össze :) Továbbgurultunk a kompig, ahol vettem jegyet mintegy 50Leváért majd megkérdeztem, hogy mégis mikor jön a komp? Kicsit meglepődtem, mivel a hölgy nem tudta. Csak annyit mondott, hogy legalább fél óra. Vagy több. Vagy több lett. Kb. 1 órát álltunk a Duna parton bámultuk a semmit, és vártuk a hajót. Aztán, mily meglepő fordulat, a csónak befutott. Szépen felpakoltuk magunkat, meg a rengeteg kamion. Érdekes volt, ahogy azzal a sok óriási kukaccal felmanővereztek a kompra! Kis küzdelem után nekiindultunk a Dunának...

Az Óperencián túl

Meglepetésemre nem egyenest a túlpartra mentünk, hanem a folyón felfelé ~1km-t majd ott kötöttünk ki. Közben megnézhettük a szén kirakodását a bulgár oldalon illetve valami másét a románon. Kiszállás után félreállítottak matricát venni egy bodegához, ahol se bankkártya, se semmi. Mondom a néninek, nem-e lehetne, hogy lehúzzon a halállistájáról??? De persze, lehetne. Fáradjak át a határon, és ott a benzinkútnál vételezzek. A határőrök simán továbbengedtek, majd egy kalauz kinézetű úr románul próbált velem kommunikálni. Meg ugyan nem értettem, de azért adtam neki 20 Levát, hogy fedezzem a költségeit. Valami útadó vagy kikötői adó volt az alibi. Craiova volt a következő uticél de előtte még beugrottunk az első Petrom kúthoz matricáért. A két kútkezelő öregúr kedves volt, ám sem a műszaki érzékük, sem a dinamikájuk nem volt jelentős. Mintegy 10 percbe került, hogy a kis PDA-jukon bepötyögjék a szükséges adatokat, aminek hatására az kiköpte a megfelelő matricapótlékot. Leszurkoltam a 13LEI-t, és utunkra eredtünk. Az első 100m-t tudtuk csak akadálymentesen megtenni, mert váratlanul egy jelzőlámpa állta utunkat a kétirányú közlekedést szabályozandó. A bolgár és román állam tudniillik megegyezett - vélhetően - hogy a Vidint Calafattal összekötő kompt helyére hidat emelnek. Ennek a román oldalát farigcsálták a helyi erők lelkesen. Sebaj, egyszer minden lámpa zöld lesz, így ez is. Végre szabad utunk volt Craiova felé. Kis kavarással megtaláltuk a letérőt ami elvezetett minket Turnu Severinig. Az utunk idáig gyakorlatilag eseménytelenül zajlott. A tervek szerint rövid dunaparti túra után Orsovánál elhagyjuk kedvenc folyónkat és a 8-as úton elérjük Temesvárt. A "Temesvár 220km" tábla kicsit megrettentett, de magabiztosan haladtunk tovább. Azonban amit itt jött, arra nem számítottunk. Orsováig ~1 óra alatt jutottunk el kb. 15db lezáráson átküzdve magunkat, mindegyik lámpával korlátozva. Az elején türelmesen araszolgatott mindenki, majd ahogy előrehaladtunk mindenki egyre türelmetlenebb, ingerültebb lett, piroson áthajtással, egymás leszorításával. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy türelmesen vártam a soromat mindvégig. Mivel ekkorra már mintegy 7-8 órája úton voltunk már túlzottan kipihent sem voltam. Végül is túl lettünk rajta. Temesvárig évezredek teltek el. Faluról falura araszoltunk előre, hosszabb-rövidebb kamion konvolyokat hagytunk magunk mögött. Azt hittem, hogy sosem érünk oda. Sajnos, mire Temesvárra értünk már kissé elvesztettem a fonalat, így ahelyett, hogy egyenest Makó felé indultam volna, felmentem Aradra, majd onnan Nagylak felé. Aradon ráadásul a táblák is elkavartak, mert ki akartak vinni mindenáron a teljesen bedugult körgyűrűre. De nem hagytam magam :) Kikavarodtunk a városból, és elértük a határt.

Már majdnem itthon

5 óra előtt léptük át a határt. Makón a benzinkúton tankoltunk és pihentünk - a Petrom kút óta meg sem álltunk, csak forgalmi okból - majd az M5 felé indultunk. Sajnos az M43-ra nem sikerült feltalálni - vagy nem is lehet - csak az 5-ös útnál, így Szegeden is át kellett mennünk. Mikor az autópályára értünk bemondták a rádióban, hogy az egyik hidat leverte valami teherautó, ezért az örkényi lehajtónál leterelnek. Eszembe jutott a vicc "...de azt, hogy ez mind a nyakamba ömlik, na azt nem gondoltam volna!" De azért csak hajtottam Gyál felé - apa kocsit hajt. Aztán Örkénynél letereltek. Úgy döntöttem, hogy tekintettel a tömegre nem megyek el Örkény felé, hanem Pusztavacs irányába a 4-es úton megyünk haza. Végül Pusztavacs - Dánszentmiklós - Nyáregyháza - Csévharasz - Monor érintésével landoltunk a 4-es úton, ahonnan már pillanatok alatt itthon találtuk magunkat. 19:30-kor állítottam le a motort.

Mi ebből a tanulság

Röviden? Semmi. Talán csak annyi, hogy az élet kaland. Ja, és éljenek a szerb határőrök :)

Az útvonalunk nagyjából: http://goo.gl/maps/PVaz